A világ legtermészetesebb dolga, hogy meg szeretnénk mutatni családunk legújabb tagját a közösségi oldalainkon is. Büszkék vagyunk rá, boldogsággal tölt el a léte, és szerintünk nyilvánvalóan ő a legcsodálatosabb baba az egész Földön.

Azonban rengeteg negatívumról olvashatunk ezzel kapcsolatban manapság, és egyre hosszabb a "miért ne tegyük" lista. Amit maximálisan meg is értek. 

Az internet legnagyobb hátránya, hogy a megosztott szó, kép, hanganyag soha nem tűnik el igazán. Hiába próbálunk megszabadulni akár egy rólunk kiszivárgott kínos felvételtől, nem tudhatjuk, kihez és hová jutott el az anyag. Nem véletlen, hogy a közszereplőkről folyton-folyvást előkerül egy régi fotó vagy videó, amit valószínűleg szívesen megsemmisítettek volna, a világháló azonban nem felejt.

A babafotókkal kapcsolatban nem is elsősorban a kínossági faktorról érdemes beszélni, bár fenntartom, hogy nem túl szerencsés például a bilin ülő gyerekünkről fotót posztolni, és megmutatni a Facebook-ismerőseinknek a pici első "termelését", hiszen ez már jócskán lefedi az intim, magánszféra fogalmát - arról nem is beszélve, hogy nagyon kevés gyerek van, akinek a kaksijára kíváncsi vagyok, és sokszor még a saját gyerekem is beletartozik ebbe a kategóriába.

Szóval nálam ez már tabu. Küldd el a fotót privát üzenetben a gyerek apjának, vagy a nagyszülőknek, vagy akiről még úgy gondolod, hogy érdekli ez a dolog, de az ilyen posztok már akkor is kellemetlenek, arról nem is beszélve, mit szól majd a gyerek, ha tinédzserként meglátja, hogy mivel büszkélkedtél a neten. És sajnos jogos lesz a hiszti. Az alapelv legalábbis szerintem az, hogy ne tegyél ki a gyerekről olyan fotót, amin elborzadnál, ha te szerepelnél hasonló helyzetben azon a képen.

A legveszélyesebb azonban nem is ez, hanem a pucér babafotók megosztása. Nem győzöm hangsúlyozni: veszélyes. Sosem tudhatod, ki látja. Ki mit kezd vele. Ki hova tölti fel. Tele a világ - sajnos - undorító emberekkel, és már a gondolata is elborzaszt, hogy valaki nem úgy nézhet arra a képre, hogy egy édes kisbaba pancsol a kádban, viszont - szintén sajnálatos módon - erre is gondolni kell, mielőtt az ember rákattint a megosztás gombra.

Úgy kezeld, hogy amit kiposztoltál, afölött nem lesz többé hatalmad. 

Inkább nézze meg a nagyi a telefonodon, mikor találkoztok, hogy milyen édesen hurkás már a kicsi combja, és milyen kis narancsbőrös a cuki popócskája, de egy meztelen gyerkőc képét kezeljünk úgy, mint egy felnőtt emberét. A párodról sem posztolnál pucér képet, bármennyire csodálatos is a teste. Nem oda tartozik. 

És számodra az a fotó nyilvánvalóan nem erotikus tartalommal bír, hiszen értelmes fejjel feldolgozhatatlan, hogy valaki számára egy ártatlan, aprócska gyermek bárminemű szexualitással lenne felruházva, de rengeteg a beteg ember, akik nem olyan szemmel néznének arra felvételre, ahogy te. 

 Akkor ne osszunk meg semmit a gyerekről? (Na a fenti képet példának okáért NE, viszont...)

Személy szerint én a gyerekvállalás előtt is aktív posztoló voltam a közösségi média-oldalaimon. Általában inkább képeket osztottam meg; olyan dolgokat, amire x év múlva is szeretnék emlékezni. Családi fotókat, boldog napokon készült felvételeket, szerelmes képeket a párommal, aki később a vőlegényem, majd a férjem lett.

Édes fotókat a szőrös gyerekemről, onnantól a naptól, hogy hozzám került. Megosztottam képeket a nagy mérföldköveimről: az első napomról az első munkahelyemen, a diplomaosztómról, az első albérletemről, a lánykérésről, az esküvőről, arról, hogy jön a baba és arról is, hogy megérkezett.

Egy dologra azonban mindig nagyon figyeltem: hogy kivel osztom meg ezeket a felvételeket.

A Facebook- és Instagram-profilom is zártak, csak az tekintheti meg őket, akik az ismerőseim, és őket is alaposan megválogatom, nem igazolok vissza senkit, akivel a való életben nincs kapcsolatom. 

Amikor terhes lettem Kornéllal, még egyszer át is néztem a kapcsolati listámat, hogy ki az, akinek nem feltétlen mutatnám meg a fiam fotóját, és kérdés nélkül töröltem az ismerőseim közül.

Ezen kívül kevesen használják a Facebook ezen funkcióját, de létrehozhatsz egyedi listát is, amire a közeli vagy akár távolabbi, de megbízhatónak vélt ismerőseidet teheted, akikkel nyugodt szívvel megosztanád az általad posztolt képeket. Vagy megteheted az ellenkezőjét is: letilthatsz a posztjaidtól jó néhány embert, akiről úgy gondolod, hogy az még rendben, hogy ismerősök vagytok, de nem szeretnéd, ha látná a gyermekedről megosztott tartalmaidat.

(Techsúgó: A profilbeállításoknál állíthatod be, hogy a posztjaidat csak az ismerőseid láthassák, az egyedi listát pedig a fotó posztolása előtt tudod beállítani az egyedi ismerőslista kiválasztásával.)

Instagramon ilyen funkció - tudtommal - még nincs, csak a történeteknél, így ott tényleg csak azt tudom javasolni, hogy a profil privátra állítása után szelektáljunk az ismerősök között, és csak olyanokat tartsunk meg, akik láthatják a bébink fotóit.

Én így próbálom meg védeni a kisfiam, és igyekszem ésszel posztolni róla. Hogy teljes biztonságban van-e ezáltal? Sajnos nem. De megtettél nagyon fontos óvintézkedéseket azért, hogy elkerüld, hogy egy fotó rossz kezekbe kerüljön róla? Abszolút.

Ami még kényes téma, de ebben az esetben muszáj beszélnünk róla, azok a rokonok. Ugyanis hiába osztod meg csak egy zárt réteggel a fotóidat, ha nagymama/nagynéni/keresztapa/szomszédnéni lementik a fotódat és feltöltik a saját profiljukra. Mert miért ne mutathatnák meg a család újdonsült szeme fényét? - kérdik fennhangon, éllel.

Hát azért, mert Juci mama, Marika, Józsi és Joli néni legtöbbször aztán nem szelektáltak (és most tisztelet a kivételnek). Megosztanak mindent, visszaigazolnak boldog-boldogtalant, nyomják az adathalász "neked mit üzen a Facebook istene" appokat, kommentelnek sokszor ész nélkül. 

Hogy baj van-e azzal, ha egy édesen mosolygós fotót kinyomtatok a nagyszülőnek, aki azt körbemutogatja a baráti körében? Dehogy, büszkélkedjen csak az unokával, hát nincs nála szebb! 

De baj van-e azzal, hogy a "Napi szép idézetek - CSAK JÓ EMBEREKNEK" klubban kiposztolja százezer embernek? De még mennyire, hogy baj van.

És sokaknak ezt nehéz elfogadni. Nem értik a különbséget, sőt, nem értik az internetet sem igazán. Nem látják a veszélyeit, nem ismerik a hátrányait, csak az előnyeit.

Szerencsére nálunk mindenki hamar felfogta, hogy ezt a védőhálót okkal húztuk fel, és a gyereket védjük vele, nem egy ellenük szóló merénylet. De tudom, nem mindenhol ilyen egyszerű megértetni a családtagokkal a különbséget.

A baráti körömben számos olyan esetről hallok, ahol a pár semmit nem oszt meg a babáról, de a nagymama titokban lefotózza a gyereket, és "véletlenül" megosztja az oldalán. Olyat is meséltek már, hogy a kedves rokon a videóhívások alatt készít képernyőfelvételeket, és ezeket posztolja tovább, a szülő kifejezett kérése ellenére.

Szóval kedves nagypapák, nagynénik, szomszéd bácsik, vagy bárki, aki ezeket csinálja, és most olvassa ezeket a sorokat: kérlek, ne tegyétek. Amit privátban küldenek nektek, az maradjon is privát. A tiltások nem ellenetek szólnak, hanem a kicsikért.

És ők a legfontosabbak.

A hollywoodi filmekben és a tűzkeresztségen már átesett anyukák történeteiben a szülés sokszor egy nagyon idealizált dologként szerepel. Ha nem is élték meg jól a folyamatot, akkor is le van zárva annyival, hogy "de hát ez csak pár óra az életedből, úgyis elfelejted". Mert nem akarják elvenni a kedved. Mert nem akarnak beszélni róla. Mert a szülés egy csoda, nem lehet rá azt mondani, hogy egy olyan esemény, ami ugyan tényleg lezajlik egy nap alatt, de sajnos megesik, hogy valakit egy életre traumatizál.

Én szerencsére nem tartozom ebbe a kategóriába, már csak azért sem, mert egész életemben rettegtem a szüléstől. Talán nevetségesen hangzik, de már akkoriban is görcsbe rándult a gyomrom a gondolatától, amikor még menstruálni sem kezdtem, úgyhogy a vizualizációimhoz képest könnyen megúsztam ezt a részt. Igaz, ez főként a kisfiam türelmetlenségének és erős bal lábának köszönhető, ugyanis sürgősségi császármetszéssel kellett végül világra segíteni, szóval nálam kimaradt a napokon át tartó vajúdás, a gátmetszés, a burokrepesztés, a tágítás, és minden egyéb, amik miatt teljes pánikba kerültem a terhesség alatt.

Viszont így is volt olyan dolog bőséggel, amikről fogalmam sem volt. A könyvek leginkább a szülés anatómiai részével foglalkoznak, utána pedig már a baba ellátását taglalják, a legtöbben pedig tényleg szépíteni akarnak, úgyhogy akadt szép számmal olyan infó, amit elfelejtettek megemlíteni. Lehet, hogy jobb is volt így? Talán. Talán nem. Ezt mindenki döntse el maga.

Én pedig azért megosztanám, mik voltak azok, amiket laikus, első gyerekét váró szülőként nem tudtam.

1. Hogy mennyire borzalmas az első mosdóba menetel. 

Azt több embertől is hallottam, hogy ha császároznak, akkor nyolc órával a műtét után - tetszik vagy sem - felállítanak. És az elég cudar. De van annál rosszabb is, méghozzá az első nagyvécézés. 

Pláne, ha szégyenlős vagy a mosdóhasználat terén. Ugyanis tetszik vagy sem, hárman vagytok egy szobában, és mindenki tudja, mit csinálsz. Az más kérdés, hogy ők pont ugyanannyira küzdenek ezzel, mint te, ugyanis újabb vicces infó: addig haza sem engednek, amíg nem produkálsz. 

via GIPHY

Szóval nem elég, hogy feszengsz, hogy ott van még két idegen a fal másik oldalán, de úgy érzed közben, hogy szétszakad a gyomrod, felnyílik a sebed és ég az egész hasad a fájdalomtól. 

Szóval ha azt hinnéd, hogy miután megszülted a babát és megszülted a placentát, végre nyugtod lehet... Hát sajnálom, de vár rád még egy igencsak kellemetlen szülés. 

2. Műtét közben lekötöznek, hogy ne kapálóddz.

Persze, logikus, a gerincérzéstelenítés után semmit nem érzel, nehogy egy önkénytelen testrángás, vagy isten ments, roham közben olyan helyen is megvágjanak, ahol nagyon nem kellene. De azért elég furcsa érzés, hogy a kezeidet és a lábaidat is lefogja valami.

via GIPHY

Ezt azért nem úgy kell elképzelni, hogy egy bőrszíjjal jó szorosan az ágyhoz kötöznek, csak becsúsztatják az összes végtagodat egy-egy zsebecskébe, de akkor is...mintha négyzetre emelnék az eleve kiszolgáltatott helyzetet. Megsúgom, itt nálam kicsit el is tört a mécses, annyira kétségbe estem, mi fog történni velem ezután.

3. Megváltozik a tested. Még jobban, mint képzeled. Nem. Sokkal sokkal jobban.

Azt még a leglaikusabbak is sejthetik, hogy a hasad nem valószínű, hogy újra a régi lesz, és a melleid is elég nagy változáson esnek át a szoptatás miatt, de ez csak a képzeletbeli torta két icipici szeletkéje. 

via GIPHY

Változik a bőröd milyensége, a hajad dússága, a combod és a karod formája, a mellbimbód fazonja, az arcod kerekdedsége. Lesznek striáid, anyajegyeid, pattanásaid, ahol eddig sohasem voltak. És szerencsére terhesség után sok minden visszaalakul az eredeti - vagy ahhoz közeli - állapotába, de elég durván nyomot hagy a testeden, hogy kihordtál és megszültél egy gyereket.

4. A szoptatás fáj. Nagyon.

Tudom, ebben a sztoriban minden elég kellemetlen, de hogy még a szoptatás is? De mint kiderült a kisfiam úgynevezett barrakuda-típusú baba, aki elképesztő erővel szív, amíg csak szusszal bírja. Mondanom sem kell, az addig nem kifejezetten rideg tartásban nevelt bimbóim szinte fénysebességgel sebesedtek ki.

Sőt, Bocsom egy alkalommal annyira ráfeszült a szívóprojektre, hogy konkrétan vér jött belőle. Úgyhogy közöltem is a védőnővel, hogy ez a gyerek nem barrakuda, hanem piranha. És hát nem mondom, hogy egy nap pihentetés után kifejezetten nagy bizalommal engedtem vissza cicire a gyereket.

via GIPHY

Szerintem ott is meg is tört bennem valami lelkileg, mert onnantól kezdve egyre kevesebb és kevesebb tejem termelődött, végül pedig inkább félfalatnyi előétel volt egy Michelin-csillagos étterem tányérján, mintsem bármi, ami megközelítőleg is főétkezésnek lenne mondható. 

5. A szoptatás nem indul be azonnal. Sőt, lehet be sem indul.

Valamiért azt gondoltam, hogy a terhesség végére már kilövésre készen állnak a tejmirigyek, és amint megérkezik a kisbaba, azonnal teljes gázzal működik az etetőrendszer. Hát hogyne. 

A cicik szülés után a legtöbb nő esetében teljesen üresek. A kórházban próbálod masszírozgatni, többször rátenni a babát, hogy hátha elindul a folyamat, de van olyan is, hogy egyáltalán nem jön össze a tejtermelés, még természetes szülés esetén sem. 

via GIPHY

Császárnál külön oxitocint kapnak az anyukák a műtét után, hogy beinduljon a buli, de van, hogy ez sem segít. 

Nálam szerencsére három nap után már tudott mit szopizni a baba, de sajnos nem volt sokáig tejem, és mikor volt, akkor is tápszerrel kellett pótolni, annyira kevés volt, pedig mindent megpróbáltunk a szoptatási tanácsadómmal. 

6. Nem mindenki viseli jól az új szerepkörét. 

Nekem is kellett pár hét, hogy megszokjam, hogy anyuka lettem. Hiába a kilenc hónap terhesség, egyszerűen más az, amikor már fizikálisan is ott a pici, nem csak egy "elképzelt" dolog, ami majd egyszer ott lesz veletek. 

Persze hamar átáll az agyad, és beléd van kódolva, hogy neked innentől a baba testi, lelki és szellemi épsége a legfontosabb, de akkor is idő lesz, mire leesik, hogy nagybetűs anya lettél, egy komoly, felnőtt ember, aki innentől nem csak magáért felelős. 

via GIPHY

Az apáknak talán még nehezebb. Ők csak közvetetten érzik a gyerkőc jelenlétét, amíg a pocakban vannak, nincs olyan kapcsolatuk velük, mint a kismamáknak, úgyhogy náluk kissé derült égből villámcsapás, mikor először a kezükbe foghatják az újdonsült gyermeküket. 

Sok ismerősöm számolt be arról, hogy náluk apuci fél évig nem is nagyon tudta, hogy mit kezdjen a kicsivel. Szerették őket, és ellátták őket, ha arról volt szó, de sok idő kellett nekik, mire felfogták, hogy mennyire megváltozott az életük a baba érkezésével. Szerencsére elmondható, hogy előbb vagy utóbb, de mindenki felnőtt a feladathoz. 

Aztán ott vannak a nagyszülők. Kényes kérdés, szerintem erről egy külön posztban is beszámolok majd, mindenesetre nem mindenki kezeli olyan jól a nagymamaságot es nagypapaságot, mint amiben a pár reménykedik. És néha az új titulusok teljesen romba is dönthetik a kapcsolatot is akár, mert sajnos vannak, akik nem tudnak vagy nem akarnak ezzel az új helyzettel mit kezdeni. 

 7. A párkapcsolati dinamika is megváltozik. 

És ha már új szerepkörökről van szó, a korábbi párkapcsolati státuszt is komolyan megváltoztathatja, hogy férj és feleségből apa és anya lettetek. 

A legtöbb kapcsolat azt még kiheveri, ha barátból és barátnőből férj és feleség lesztek, de ha megjön a baba, az bizony mindenre rányomja a bélyegét. 

Személy szerint nem panaszkodom, az első két hét kaotikusságát leszámítva nagyon gyorsan és hatékonyan tudtunk adaptálódni az új rendszerhez, de azt is el kell mondanom, hogy teszünk is érte. 

Még mindig tartunk randi estéket, ami kettőnkről szól, rengeteget beszélgetünk, és figyelünk a másikra, hogy a hálószobán belül se legyen panasz, akkor is ha ez nem mindig egyszerű. 

via GIPHY

Azt sem tartom jónak, amit sok nőtől hallok, hogy amint megvannak a gyerkőcök, ők lesznek az életük szerelmei, az életük értelmei, a szó szerinti mindeneik, a férjek pedig már csak homályos emlékképek a múltból, akiknek ugyan hálásak, hogy megajándékozták őket a gyerekekkel, de azon túl, hogy köszönetet mondanak nekik, hogy most eltartják a családot, nem különösebben árasztják el őket pozitív érzésekkel. 

Én szeretem a férjemet. Soha nem fogom úgy szeretni, mint a gyerekemet. De a fiamat sem fogom soha úgy szeretni, mint a férjemet. Másfajta mindkét szerelem, és fontos, hogy máshogy is kezeljük, és máshogy is ünnepeljük őket. 

 8. A regeneráció nem napok alatt zajlik le. 

Naivan azt hihetnénk, hogy szülés után már futunk, szaladunk jobbra-balra, és tökéletesen flottul el tudjuk látni a kisbabánkat. 

Azt persze sejtettem, hogy a császáros heggel nem igazán lesz ilyen, mert azért ennyi réteg átvágása után, egy lovat is kiütő gerincérzéstelenítővel nem valószínű, hogy azonnal talpra pattanunk, de azt gondoltam, hogy aki természetesen szül, annak már másnap kutya baja sem lesz, minden szépen visszahúzódik odalent, és úgy sétál, mintha mi sem történt volna. 

via GIPHY

Aztán meghallottam, hogy a gátmetszés, ami az első szülések 80%-ánál megtörténik - legalábbis abban a kórházban, ahol én szültem - ugyanolyan durva heget tud hagyni, mint némelyik császár, akkor azért nagyon elcsodálkoztam. Ráadásul az is hat hétig gyógyul, az egyetlen előnye, hogy ott felszívódó varratokkal dolgoznak.

Úgyhogy bárhogyan is hozta világra a gyermekét az anyuka, megérdemel egy tapsot, a regeneráció idejére pedig sok-sok törődést, és még több segítő kezet. 

9. A depresszió nem csak a szülés után kezdődhet. 

Sok kismama már a terhesség alatt összeomolhat mentálisan, még akkor is, ha élete legnagyobb vágya volt a benne fejlődő gyermek. A hormonok, a változások, a stressz, a szüléstől való félelem mind közre játszhatnak a folyamatban, ami adott esetben gyógyszeres kezelést is igényelhet. 

via GIPHY

Ebben semmi szégyellnivaló nincsen, vannak, akik tündérporos mámorként élik meg a terhességet, és vannak olyanok is, akiknek ez az állapot - ahogy a neve is mondja - valóban terhes. A kezelés viszont tényleg fontos, merjünk az orvosunkkal erről beszélni, mert a babának sem tesz jót, ha folyamatos stresszben vagyunk, pánikrohamokkal küzdünk vagy esetleg az idegesség egyéb testi tüneteket is produkál, mint a kiütések, a hasmenés vagy a láz. 

10. Az apukákat is utolérheti a szülés utáni depresszió. 

Kevésbé ismert tény, de az újdonsült apukák 10%-a küzd a szülés utáni depresszióval. A férfiak sokkal nehezebben beszélnek erről, mint a nők, ők még jobban szégyellik a "gyengeségüket", holott ez koránt sem nevezhető annak. 

Náluk általában egy kicsit másként mutatkoznak meg a betegség tünetei, ugyanis míg a nők a leggyakrabban sírnak, szomorúak, begubóznak, addig a férfiak általában idegesek, feszültek, mintha folyamatosan viharban lennének. 

via GIPHY

A kommunikáció itt is kulcsfontosságú, üljünk le a párunkkal minél többet, beszéljünk az érzéseikről, félelmeikről, idegességük okáról. Néha egy segítő partner többet ér, mint egy pszichológus, de ha az állapot néhány hét után állandósulni látszik, akkor inkább forduljunk szakemberhez. 

10+1 Hogy milyen gyorsan a szívedhez nő az új jövevény. 

Nem mondom, hogy szerelem volt első látásra, amikor a kisfiam megszületett, mert az minden szempontból túlzás lenne.

Számomra ez egy folyamat volt, megismertük és megszerettük egymást. De örülök, hogy így történt, mert ezáltal nem azt érzem, hogy csak azért szeretem őt, mert szeretnem kell, hanem azért vagyok érte oda, mert éppen olyan, amilyen; olyan bolondos, olyan mosolygós, olyan cicahangon hisztizős, olyan kedvesen simogatós, amilyen senki más. 

via GIPHY

És ez a folyamat nagyon gyorsan lezajlik, és nagyon erősen vág földhöz. Valakiért, akit egy hónapja még nem is ismertél, és aki egy évvel ezelőtt fizikálisan még nem is létezett, tűzbe tennéd a kezed és elfutnál a világ végére is. 

Nem szerettem terhes lenni. De imádok anyuka lenni.

Vagyis helyesbítek. Imádok az ő anyukája lenni. 

Mielőtt még a férjemmel közösen belevágtunk volna életünk legnagyobb projektjébe, először inkább egy négylábún teszteltük, hogy jól működnek-e azok a bizonyos anyai és apai ösztönök; hogy képesek vagyunk-e nem csak életben tartani, hanem ténylegesen jó életet is biztosítani egy kiskutyának, és nem egy babával kezdeni a képletes kísérletezgetést.

Helyesebben Lizi kapcsolt áru volt, ami a kapcsolattal együtt járt, hiszen őt még én fogadtam örökbe, mielőtt megismerkedtünk, egyedülálló labradoranyuként, úgyhogy a házassággal együtt járt egy szőrös kislány is. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy Papabear igencsak felnőtt a feladathoz, a kis aranybundás ételkoldulóm pedig mostanra ugyanúgy szereti őt, mint engem - sőt, enyhe irigységgel vallom be, hogy néha talán már egy kicsit jobban is.

Lizi, azaz a Malac, ahogy mi becézzük, mindig is teljes jogú tagja volt a családnak. Külön főzök rá, fent alszik a kanapén, sőt, ami azt illeti saját kis fotelje van éjszakára. Csinos kis ruhatárral rendelkezik, színes kis kendőcskékből. Szülinapra kutyatortát sütök neki, karácsonyra ehető ajándékokat kap. A családi fotózásokon nemcsak bérelt helye van, hanem folyamatosan el is lopja a show-t - szóval sejthetitek, koránt sincs kutya élete.

Úgyhogy amikor kiderült, hogy babát várunk, szinte már könnyes szemmel nézegettem a cuki videókat, amiken az újszülöttek édesdeden kucorodnak hozzá a család szőrös kedvencéhez, együtt alszanak, együtt játszanak, együtt falatozgatnak. Mivel én is kutyák mellett nőttem fel, reméltem, hogy az én gyerekem is olyan különleges kapcsolatot ápolhat majd a mi kis négylábúnkkal, mint ahogy én annak idején a blökijeinkkel.

Sajnos hamar kikristályosodott, hogy Malac nem túl boldog a kialakult helyzet miatt, már a terhességemet illetően sem. Amíg a legtöbb kutyus izgatottan szaglászik a kismamák pocakja körül és érdeklődve figyeli, ahogy odabent rugdalózik a magzat, nálunk sajnos, ahogy nőtt a hasam, úgy távoldott el tőlem az ölebem. Haragudott rám. Meg volt sértve. Ha néha rám is feküdt, amint megmoccant Kornél a pocakban, nemcsak odébbment, hanem egyenesen a lakás legtávolabbi pontjáig vonult, hogy éreztesse: dühös. 

Gondoltuk, ha majd megérkezik az embertesó, akkor jobb lesz. Hát nem lett.

Amikor három külön töltött nap után hazajöttem a kórházból, elképesztően örült nekem, a nyakamba ugrott, sírt, nyalt, csóvált, teljes extázisba került...amíg meg nem látta az ágyikóban szuszogó gyereket.

Négy napig a közelembe se jött. Ha hívtam, szúrós tekintettel megindult az ellenkező irányba. Vacsorázni kijött, de azt is csak olyan tessék-lássék módjára, pedig aztán ha a hasáról van szó, még a téglafal sem állhatja útját. Logikus is volt, hogy így próbáljuk lekenyerezni: extra falatkákkal. Meg persze extra simivel, bújással, szeretgetéssel, de azok nem olyan nyomnak annyit a latban, mint a kaja.

Miután letelt az önkéntes száműzetése, nagy duzzogva újra visszatért közénk, de továbbra is igen erőteljesen a tudtunkra adta, hogy nem tetszik neki a kialakult helyzet, és jó lenne, ha értesítenénk róla, hogy meddig marad a vinnyogó, szőrtelen tesó.

A helyzet azóta talán kicsit jobb lett, bár korántsem mondanám, hogy öribarik lettek azóta, de szerintem Lizi is rájött, hogy a babó most már itt marad, így kissé nyögvenyelősen és ímmel-ámmal, de azért már tudomást vesz róla. Sőt, pár napja odáig merészkedett, hogy már megnyalta a kis kezét is, ahogy a miénket szokta köszönésképp. (Persze a bacikkal még nagyon vigyázunk, úgyhogy ment is utána a kéztörlés, de én már ezt is pozitív fejlődésnek könyvelem el...).

A tippek, amiket mi kaptunk ezzel kapcsolatban - hátha valakinek segít:

- Amíg Anya a kórházban van, Apa hozza haza a baba egyik ruháját - bónusz pont, ha még egy kicsit pisis is lett a ruhácska -, hogy a kutya szokja az új jövevény szagát.

- Rendezzük be előre a baba szobáját, hogy a kutya szokja az új teret, ismételjük neki, hogy ez a baba helye.

- Már a pocakban "mutassuk be" őket egymásnak. Kornél speciel erre elég vevő volt, Lizi már kevésbé.

- A kórházból hazajőve engedjük meg a kutyusnak, hogy megszaglássza a babát. Persze nyalni még nem szabad hagyni, főként arctájékon, de érezze, hogy ő is hozzánk tartozik.

- Figyeljük meg a kutya viselkedését, hiszen mi ismerjük a legjobban. Ha úgy érezzük, ellenséges a babával, akkor ne erőltessük a közeledést, hagyjuk, hogy a saját tempójában közelítsen a kicsihez, amikor már készen áll rá.

- Adjunk neki nasikat a babával a kezünkben, kihangsúlyozva, hogy a baba/a tesó küldi, hogy pozitív érzéseket köthessen a kicsihez.

 Mi is ezzel próbálkozunk, aztán várjuk a csodát. De ha valakinek lenne egy csúcsszuper ötlete ezzel kapcsolatban, azt szívesen fogadom. De erős a gyanúm, hogy ez a barátság akkor veszi majd kezdetét, ha majd a gyerek elkezd szilárd ételt enni - és szívesen meg is osztja a számára kevésbé finom falatokat a bundás barátjával.

Amikor alliteráló nevet adtunk a kisfiunknak, azzal viccelődtünk, hogy megalapoztuk a szuperhősi karrierjét, hiszen emiatt gond nélkül beállhat majd az olyan képregénykarakterek mellé, mint Bruce Banner, Peter Parker, Clark Kent vagy Dr. Stephen Strange. Aztán kiderült, hogy egy furcsa véletlen során tényleg sikerült egy kis X-Ment összehoznunk.

Miután megszületett Bocsom, a kórházban a gyermekorvos szinte zavarban volt, amikor közölte velem, hogy adna egy beutalót, amivel mindenképpen és minél előbb kérjünk időpontot a kardiológiára, ugyanis jobb oldalt hallja a fiam szívverését.

Ezen a ponton majdnem felnevettem, ugyanis a férjemnek már gyerekkorában kiderült, hogy kissé középre csúszott a szíve, úgyhogy elkönyveltem, hogy a gyerkőc nem csak külsejében hasonlít megszólalásig az apjára, hanem szó szerint kívül-belül olyan, mint Papabear. Megnyugtattam a doktornőt, hogy valószínúleg Kornélnál is ez a helyzet, de hát természetesen elmegyünk orvoshoz, pláne, hogy egy nem mindennapi esetről van szó, na meg ahogy a dalban is áll, 'a szívvel eléggé vigyázni nem lehet'.

Elmentünk tehát nagy nyugodtan a Bethesda kórház kardiológus professzorához, aki a tapaszok felhelyezése után olyan kitörő lelkesedéssel kémlelte a monitort, mintha nem is a kisbabánk ketyegőjét figyelné, hanem  egy feltörekvő asztrológus lenne, aki éppen kiszúrt egy, még fel nem fedezett csillagot.

"Ugye tudják, hogy nem mindennapi a maguk fia?" - kérdezte.

Az anyai szív persze másképp dobog egy ilyen mondat hallatán, és hát nyilvánvalóan a kisbocs nekem mindenkinél különlegesebb, de nem igazán értettem, hogy az orvosunk hogyan láthatta meg az egyediséget benne csupán az ultrahangos felvétele alapján. Pláne meglepő volt, amikor behívta a fél kórház orvosgárdáját, hogy ezt nézzék meg, mert ilyesmit nem mindennap láthatnak.

"A kisfiuknak Situs Inversus Totalisa van" - szólalt meg végül jelentőségteljesen, némi büszkeséggel is a hangjában. Ha nem ült volna mosoly az arcán, már pánikolni kezdtem volna, hiszen legyünk őszinték, ez így magában akár a krónikus szívizomgyulladás latin megfelelője is lehetne.

A Situs Inversus Totalis azt jelenti, hogy belül minden teljesen tükrözve van a testében. A gyermekorvosnak igaza volt, valóban jobb oldalról hallotta jobban a szívét, de mint kiderült, nem csak az került rossz helyre. A szív mellett a lépe és a gyomra jobb oldalt, míg a mája és az epehólyagja bal oldalt helyezkedik el. De még a belek iránya,  a tüdőlebenyek helyzete és a szív pitvarai is fordítottak.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

ANESTEZİDENBİRİ (@anestezidenbiri) által megosztott bejegyzés

Azért ez önmagában elég ijesztően hangzik, pláne, hogy korábban nem is hallottunk erről a defektusról, ami nem is csoda, hiszen a világ teljes populációjának csupán 0,01%-a rendelkezik ezzel a különleges mutációval, azaz tízezerből egy embert érint ez az állapot. Szerencsére ténylegesen elég az 'állapot' jelzővel illetni a 'betegség' helyett, ugyanis szerencsére a situs inversussal élőknek általában semmilyen problémát nem okoz a furcsaságuk, bár azért egy kis odafigyelést igényel.

Hiszen vegyünk például egy olyan, teljesen hétköznapinak mondható esetet, hogy vakbélgyulladással kórházba viszik a gyereket. Igen ám, de az orvosnak fogalma sincs róla, hogy az ő esetében ez azt jelenti, hogy a másik oldalon kell felvágni.

Azonnal utánolvastunk, hogy mit lehet tenni ilyenkor, mert sajnos nem mindig foghatjuk a gyerek kezét, és valószínűleg lesz olyan, amikor nélkülünk viszik majd orvoshoz - vagy urambocsá viszi el a mentő.

Íme, a tippek, amiket mi kaptunk - hátha valakinek segítenek, akinek szintén tükörbabája született.

1. A TAJ kártyán legyen rajta lemoshatatlan filctollal, hogy Situs Inversus Totalis.

Mi nyomtattunk és lamináltunk saját kártyát, amin pirossal, nagybetűvel rajta van az állapota. Jó ötlet a nagyszülőknek, keresztszülőknek vagy bárkinek, aki sokat vigyáz a gyerekre, is csináltatni egy ilyet, ugyanis ha náluk lesz baja az ifjoncnak, akkor a pánik közepette nekik nem biztos, hogy eszükbe jut szólni, hogy a gyerkőcben minden fordítva van odabent.

2. Karkötő, amin szintén rajta van az állapota.

Ahogy a diabétesszel küzdőknek vagy a penicillinre érzékenyeknek is van egy karkötőjük, amin megtalálható róluk ez az igencsak fontos információ, úgy a situsszal élőknek is érdemes egy ilyen csecsebecsét készíttetni, ha esetleg úgy kerülne kórházba, hogy nincs nála hivatalos irat, ellopták a pénztárcáját vagy bármi ehhez hasonló történne vele.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Situs Inversus Jewelery (@situs_inversus_jewelery) által megosztott bejegyzés

3. Kártya a pénztárcában.

És ha már a pénztárcáról beszélünk, rengeteg tárcában van egy átlátszó fakkocska, amiben a legtöbben a bérletüket tartják, hogy ne kelljen kikotorni minden egyes alkalommal az azonosító okmányok és törzsvásárlói kártyák rengetegéből. Ilyen esetben viszont célszerű inkább egy hasonló figyelmeztetést tartanunk benne, ami tájékoztatja az orvosgárdát az állapotáról vészhelyzet esetén.

4. Felnőtt korában egy mellkastetoválás.

Ha nem ódzkodunk a tetoválásoktól, akkor szintén érdemes felnőtt korban egy aprócska feliratra benevezni, lehetőleg a szív környékén. Így aztán, ha tényleg minden kötél szakad, és a 25 éves gyermekünk netántán pucéran ébredne az árokban egy átmulatott éjszaka után, akkor is tudni fogják róla a mentősök, hogy mi a helyzet, ha életmentő beavatkozásra kerülne sor.

5. ÉletMentő applikációba való felvitel.

Ezt az applikációt nem csak a situsosoknak, hanem mindenkinek ajánlom, nagyon hasznos kis program, amit ha feltelepítünk a telefonunkra, megoszthatunk benne minden fontos információt az egészségügyi állapotunkra vonatkozóan. Ezen felül segíséget is tudunk kérni életveszély helyzetben, GPS alapon történő helymeghatározással mindössze egyetlen gombra kattintva máris mentőt tudunk hívni, emellett olyan helyzetekben is segítséget nyújt, mint hogy mit tegyünk, ha valaki szívrohamot kapna mellettünk. Szóval célszerű ebbe is felvinni az adatainkat (ez esetben a Situs Inversusra vonatkozóan), hiszen ezt a mentősök azonnal látni fogják a programnak köszönhetően.

Remélhetőleg ebben az új EESZT rendszerben is már olyan gyors és egyszerű lesz hozzáférni az egészségügyi adatainkhoz, hogy a felkészülésarzenál nélkül is értesülni fog a kezelőorvos a beteg állapotáról, de nem árt vigyázni - végső soron mindig kerülhet az ember olyan helyzetbe, hogy éppen se pénztárca, se iratok, se telefon nincs nála, és mondjuk magánál sincs éppen - és akkor nagyon jól tud jönni bármilyen információ, ami miatt nem a rossz oldalon vágják majd fel.

Szóval így történt, hogy a gyerekről kiderült, hogy különlegesebb, mint hittük. Egyelőre várjuk a szupererőket, de szerintem a lézerszem és a repülésre való képessége csak három éves kor körül jön elő. De majd erről is beszámolok.

Az egész egy nyugodalmas szeptemberi reggelen kezdődött. Előző nap jártam a nőgyógyászomnál, aki megnyugtatott, hogy még legalább két hétig fixen nem fogok anyai örömök elé nézni, mert olyan zárt vagyok, mint egy lakatos ajtaja.

Egy átlagos reggel volt. A férjemmel megnéztük az aktuális sorozatunk évadzáró részét a Netflixen, aztán ő dolgozni ment, én pedig főztem egy jó nagy kancsónyi teát a konyhában. Kirévedtem az ablakon az őszi leveleket csodálva, miközben a kedvenc csészémből kortyolgattam a kedvenc reggeli italom. 

Aztán éreztem, hogy valami folyik a lábamon.

**** Innentől lesz néhány riasztó részlet, úgyhogy aki úgy érzi, ne olvassa tovább, ígérem, nem haragszom meg :) ****

Különösképpen nem is aggódtam az első pillanatban, mert az orvosom éppen pár héttel előtte biztosított arról, hogy ne aggódjak, ha esetleg megnövekedett folyadéktermelés alakulna ki odalent, ez természetes dolog, ugyanis a hüvely felkészül arra, hogy egy jópár kilós baba kicsúszhasson belőle. Úgyhogy első blikkre azt feltételeztem, hogy biztosan csak ez a folyamat kezdődött meg.

Amíg oda nem érintettem a kezemet, amit beborított a vér. Bevallom, ezen a ponton sokkot kaptam.

Azonnal tárcsáztam a férjemet, aki a harmadik trimeszter óta minden alkalommal úgy vette fel nekem a telefont, hogy "Ugye nincs baj, szívem?". "De, baj van. Elkezdtem vérezni. Gyere értem" - nagyjából ennyi volt a válasz, aztán le is tettem, hogy hívjam az orvosom, aki szerencsére pont ügyeletben volt a kórházban. Menjünk be, nézzük meg, de ne aggódjak, nem valószínű, hogy baja van a babának, tegnap néztük. Induljunk el, de ne pánikoljak.

Pánikbeteg vagyok, primer tokofóbiával, nagyjából 13 éves korom óta betegesen félek a szüléstől. Úgyhogy de, pánikoltam.

Szerencsére az állandó aggódásom ezúttal előnyömre vált, ugyanis még három hetem lett volna a szülésig, de már egy hónapja be volt pakolva minden, három, méretes sporttáskába, amik az előszobában vártak arra, hogy beinduljon a hacacáré. Azt a néhány dolgot, amit csak az utolsó pillanatban tudtam bepakolni (pl. terhességi kiskönyv, utolsó orvosi papírok, telefontöltő) gyorsan bedobáltam még a kistáskámba, a maradék pár percet, míg hazaért Papabear, pedig azzal töltöttem, hogy felöltözzek, ugyanis a cipőmet felvenni akkor már elég embert próbáló művelet volt az óriási pocakom miatt.

Elindultunk a kórházba. Hívtam anyukámat, hívtam anyósomat. Nem tudom miről beszéltünk, nem voltam ott. Mintha átváltottam volna robotpilóta üzemmódba, csak a testem volt az autóban, de minden más funkció mintha teljesen kikapcsolt. Talán csak a kórháznál tértem észhez nagyjából, ahol a nagy sietségben majdnem sikerült orra is esni (erre sem emlékszem), de szerintem a férjem ezen a ponton lábon kihordott egy agyvérzést, hogy nehogy már a finishben törjem össze magam.

Parkolást intézni. Emeletre felmenni. Orvost megkeresni. A történések egy listává alakultak a fejemben, amihez folyamatában írtam hozzá, és húztam le róla tételeket. De továbbra sem voltam ott.

A doktor úr megvizsgált. A babával minden oké (nagy sóhaj, mert ez volt a lényeg!). A magzatburok ép. A magzatvíz nem szivárog. Látszólag minden rendben volt. Aztán kiderült, hogy a kisfiam már olyan türelmetlenül várta, hogy találkozzon végre személyesen is a szüleivel, hogy a csaknem hatcentis lábával, egy szolid mozdulattal lerúgta a placentát. 36 hetes és 5 napos terhes voltam, két nap választott el attól, hogy Bocsom már ne koraszülött legyen, és mivel már túl volt a 3 kilós súlyon is az előző napi mérés szerint, így az orvosok úgy döntöttek, hogy ez lesz a nap, amikor világra kell jönnie.

Újabb sokk. Sok mindenre számítottam én aznap reggel, de arra egész biztosan nem, hogy ebédidőre már anya leszek. Tíz perce még otthon voltam, a teácskámmal, a kutyusos bögrémmel, nyugalomban. Hogy kerültem én ide?!

Vért vettek, kb ezredik alkalommal, mióta terhes vagyok. Leteszteltek covid fertőzöttségre. Negatív. Mérték a magzatmozgásokat. Közben kérdezgettek. Nem voltam ott.

Anyja neve? TAJ száma? Utolsó menstruáció? Gyermek neve? Volt, amire nem is válaszoltam, csak mikor már harmadszorra tették fel a kérdést. Teljesen lekapcsolt az agyam, remegtem egész testemben.

Bekötötték az infúziót. Levetkőztettek. Szégyenlős vagyok, de most ez sem zavart. Nem voltam ott.

Felhúzták a műtős ruhát. Betoltak a műtőbe tolószékben. Felültettek az ágyra. Beszúrták a gerincérzéstelenítőt. Nem éreztem, pedig ezzel sokan ijesztegettek. Bevezették a katétert is. Ezt sem éreztem.

A jobb kezem oldalra nyújtva feküdt, a bal pedig egy kesztyűszerű tokban az ágy mellett. Felhúzták a paravánt, hogy ne lássak semmit abból, ami odalent történik. A lábaimat szétnyitották. Éreztem, hogy elkezd lebénulni a testem. Na ezen a ponton eltört a mécses. Nem azért, mert fájt bármi is. Egyszerűen rettegtem, mi fog történni a következő fél órában. Hogy mi lesz a kicsikémmel. Hogy mi lesz velem. Hogy történik-e valami, ami miatt egyikünk már nem távozik ebből a hideg szobából.

Fogták a kezem. Nyugtattak. Melegséggel szóltak hozzám. Biztattak, hogy ügyes vagyok, hogy ne féljek, hogy mindjárt kint van a baba. A mellettünk lévő kórteremben vajúdott egy másik kismama. Üvöltött a fájdalomtól. Én pedig ezerszer is megköszöntem az égieknek odafent, hogy hála a farfekvéses, türelmetlen, nagylábú fiamnak ezen nem kellett túlesnem.

A kedves orvosok a császármetszés minden mozzanatát narrálták nekem, hogy mindig pontosan tudjam, mi történik velem az adott pillanatban. Annak ellenére, hogy alapvetően erre készültem, hiszen a kicsi már a 12. héttől kezdve farfekvéses volt, és sehogysem akart elmozdulni, abban a szent minutumban azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány, így ez is nagy segítség volt. A gyógyszereknek hála nemcsak a testem, hanem a belsőm is elernyedt. Küzdöttem, hogy nyitva tudjam tartani a szememet, de mindenképpen magamnál akartam lenni abban a pillanatban, amikor azt mondják, hogy minden rendben a babával. Mert onnantól kezdve, hogy megláttam a vért a combomon, csak ez számított. Csak ő volt a lényeg.

Nagyjából öt perccel azután, hogy felfektettek az asztalra, a doktor úr szájából elhangzott a mondat, hogy mindjárt kint van a kisbaba. Na persze, hát a "mindjárt" elég relatív fogalom, gondoltam én. Kiderült, hogy ez esetben a mindjárt azonnalt jelentett. Öt perccel azután, hogy a műtőbe kerültem, és tizenöt perccel azután, hogy bekerültem a kórházba, megjelent egy kis test a paraván felett. Magzatmázasan, riadt szemekkel. Ugyanúgy félt, mint én, ugyanúgy nem értette, mi történik.

"Gratulálunk, anyuka, gyönyörű kisfiú" - mondta az egyik nővér, aztán vitte is tovább a kicsikémet, mintha csak egy villanás lett volna a delíriumos kábulat közepén. Mégis, akkora kő esett le a szívemről. Ezt a követ hurcoltam és cipeltem a vállamon egész eddigi életem felében, és végre túl estem azon, amitől a legjobban féltem, ráadásul a babának sincs semmi baja. Megnyugodtam. Kicsit visszatértem fejben, de most a testemet nem éreztem, hogy ott lenne. Mintha csak lélek lennék, ez pedig egy darab hús, amin dolgoznak.

Már minden rendben volt. Majdnem elaludtam. Aztán egyszer csak megjelent egy macis sapkába bújtatott kis fejecske a perifériámban. Újabb döbbenet, mivel azt hittem, a férjem kapja a gyereket, én pedig majd csak órákkal később láthatom. A kis arca ott volt, centikre az enyémtől. Éreztem az illatát, a bőre melegségét. Láttam a tágra nyílt szemeit. Néztük egymást, mintha már találkoztunk volna, de egyikünk se tudná pontosan, honnan ismeri a másikat. De nem is, baj, hiszen ha minden igaz, még rengeteg időnk van megismerkedni.

Megint elvitték.

Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire összevartak. Próbáltam nem elaludni, már csak azért is, mert tudni szerettem volna, mit csinálnak. Életidegennek tűnt a szendergés, miközben három orvos és két nővér szorgoskodik körülöttem. Bár az ébrenlét is furcsa volt, hallgatni, ahogy beszélgetnek egymással. A hétvégi terveikről, a családjukról, a Majka koncertről, amire elviszik a párjukat. Számomra egy kicsit megszűnt létezni a világ, amikor elkezdődött ez az egész, nekik viszont egy teljesen mindennapi esemény volt, hogy világra hoznak egy gyermeket és összeöltenek egy anyukát.

Húsz percen át varrtak össze. Azt hittem már sosem lesz vége. Közben próbáltam feldolgozni, hogy anya lettem.

Mikor véget ért a műtét, emlékszem, hogy rengetegszer mondtam, hogy köszönöm. Megköszöntem az orvosnak, aki műtött. Az orvosnak, aki segédkezett. Az orvosnak, aki narrálta az eseményeket, miközben fogta a kezemet. Annak, aki beszúrta az injekciót a gerincembe. Annak, aki mellém tette a babát. Annak, aki feltakarította a vért utánam. Annak, aki átemelt a kórházi ágyra. Annak aki betolt az ideiglenes kórterembe. Mindenkinek, aki csak a közelemben volt, köszönetet mondtam.

El kell mondjam, hogy minden nővér, minden orvos, minden kórházi dolgozó annyira türelmes, kedves és megértő volt velem. Tényeg az egész procedúra alatt csak empátiát, emberséget és jólelkűséget éreztem mindenki irányából, nagyon figyeltek rám, végig beszéltek hozzám, nagyon odafigyeltek, hogy ne csapjon át a sokk pánikrohamba, úgyhogy nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki aznap a szülészeten dolgozott - valószínűleg fogalmuk sincs, mennyit jelentett nekem akkor és ott a jóindulatuk.

Hát vége volt. Már a műtétnek, a sokknak még mindig nem. Abból talán három nappal később kezdtem el kijönni. Feküdtem az ágyon és már majdnem engedtem az álommanók csábításának, amikor a fátyolos tekintetemmel megláttam a háttérben egy ismerős formát. Végre ott volt az én Papabearem.

Már félig ott voltam testben. És félig ott voltam fejben is. Most meg a nyugtatók miatt volt ködös minden. Emlékszem, hogy megint megkaptam a kisbabámat. Bocsánat: a kisbabánkat. Hogy rátették a testemre. Hogy készült közös kép. Azt bántam, hogy erre nem fogok emlékezni. De azért egy kicsit mégis rémlik a dolog a családi idillről, ami talán egy óra is megvolt, nekem mégis olyan kevésnek tűnt.

Aztán elvitték őt megint. Ezúttal engem is. Az ágyon fekve gurítottak át a végleges helyemre, két másik anyuka mellé. A páromat hazaküldték, de most már nem bántam. Csak pihenni akartam egy kicsit, hogy elüljön a sokk, hogy megnyugodjon a lélek, és visszatérjen a test.

Vagy száz üzenet várt a telefonomon, de még nem bírtam ezzel foglalkozni. Majd Papabear kiértesít mindenkit. Én csak aludni akartam.

Felébredtem, nem tudom, hány órával később. A lábam még mindig nem mozgott. A hasam viszont már égett, kezdtem érezni a sebet. Jött egy nővér, megnyomkodta. Kellemetlen. Fáj. Gyógyszert kaptam. Infúziót kaptam. Ittam, ittam, ittam, mert azt mondták igyak. Erős akartam lenni, hogy minél előbb láthassam a fiam. Hogy minél előbb hazamehessünk és együtt legyünk hármasban.

Letelt a hat óra, felállítottak. Mintha először álltam volna fel az életben. Minden lépés fájt, mintha ketté akart volna szakadni a testem, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy ha erre képes vagyok, akkor bármire képes leszek. Erősnek akartam látszani. Bátorítottuk egymást az anyukákkal. Mindenki hősiesen bírta. Lezuhanyoztattak. Néztem ahogy folyik a testemről az alvadt vér. Sok lehetett a vér. Megszédültem kicsit a gondolatára, de a hideg víz segített. Pisilni is elmentem, muszájból, a nővér utasítására. Kissé kellemetlen volt, de bírható.

Aztán visszatápászkodtam az ágyba, és az esti fájdalomcsillapítótól végre mélyen álomba szenderültem, életem legmozgalmasabb napja után.

Hajnali fél öt. Hozták a babáinkat. Onnantól velünk voltak 0-24-ben. Nagyon figyeltem, hogy biztosan az én gyerekemet kapjam, ami nem volt nehéz, mert teljesen ugyanúgy nézett ki első perctől, mint az apja. Nem győztem gyönyörködni benne. Hosszú órákig néztem a pisze orrát, a vékony kis füleit, csodáltam az erős tappancsát, ami beindította a szülést.

Életem legrosszabb élményére készültem, ami neki köszönhetően nem alakulhatott volna jobban. Gyorsan túlestem az egészen, fájdalom nélkül, szenvedés nélkül, pánik nélkül. Tíz percem volt arra, hogy idegeskedjek miatta, aztán még öt, hogy megszülessen. Minden a lehető legtökéletesebben végződött, ennek ellenére csak egy hónappal később tudtam csak összeszedni a gondolataimat, és végigpörgetni a történteket.

Hálás vagyok, hogy így történt. Mindenkinek. De legfőképp az én szülésbeindító medvelábas kisfiamnak, aki azóta is egészséges, boldog, gyönyörű baba, és akinek minden sejtjét, minden porcikáját, minden rezdülését imádattal lesem.

Köszönöm, Kornél. Szeretlek.

Kismamának lenni egy tiszavirág-életű, különleges periódus a nők életében. Nem azt mondom, hogy pont olyan eszményi, romantikus és rózsaszín, mint mondjuk a menyasszony korszak, de azért ennek is megvan a maga szépsége a számos nehézsége mellett.

via GIPHY

Ott vannak a rosszullétek, a megvonások, a végeláthatatlan orvosi vizsgálatok, a megváltozott testkép, a hullámvasutazó libidó, az állandó pisilési inger és persze a mindenhez is értő távoli rokonok, jóindulatú barátok, huszadrangú ismerősök és a valamikori osztálytársak (akikkel akkoriban sem sokat beszéltél) hasznos beszólásai is, amik mindenképpen felteszik a cseresznyét annak a bizonyos habnak a tetejére.

Szóval a saját és ténylegesen közeli barátaim élményeiből összegyűjtöttem egy csokorra valót, hogy mit ne mondj egy kismamának, ha nem akarod vérig sérteni, amikor a legtöbb esetben amúgy is egy hajszálra van attól, hogy sírógörcsöt kapjon az utca közepén.

1. "Jézusom, hogy meghíztál! Én 42 kilóval kezdtem a terhességemet, 45-tel mentem szülni, és mikor megszületett a baba, 41 voltam, nem győztek dicsérni az orvosok!"

via GIPHY

A kategória: Dolgok, amik SOHA nem történtek meg. Rendben, ha nem híztál sokat, de a baba súlya mellett ott a magzatvíz, a méhlepény, a megnövekedett víz- és vérmennyiség a testben, a mellnövekedés, a bennük termelődő tej mennyisége is mind mind hozzátesz a plusz súlyhoz, ami átlagos esetben 10-14 kiló is lehet, úgyhogy ne gondoljuk, hogy csak a baba súlya jön ránk, akkor is, ha valaki azt állítja, hogy ő harminc évvel ezelőtt nem hízott 3 kilónál többet, ami fizikálisan lehetetlen - és nem is egészséges.

Persze a fordítottja sem az, amikor plusz 20-30 kilóról beszélünk, hiszen ez a mamának és a babának is káros lehet, de egyrészt ezt sem a te dolgod megítélni, hanem mondjuk az említett nő orvosának.

2. "És normálisan fogsz szülni? A császár nem szülés! Ha érzéstelenítenek, az nem szülés! Ezt a fájdalmat át kell élni, ne legyél rinyapina, nől milliói kibírták, te is ki fogod!"

via GIPHY

Nem, kérlek. Abnormálisan.

Tudom, hogy Magyarország még azért 2021-ben sem jár élen a női egyenjogúság témakörében, de azért én úgy gondolom, hogy minden nőnek joga van eldönteni, hogy mit tesz a testével, és ha egy ilyen testileg-lelkileg megterhelő fába vágta a fejszét, mint a babavállalás, akkor igenis kapjon támogatást arra, hogy úgy történjen meg a szülés, ahogy ő szeretné. Ha epidurális érzéstelenítéssel, akkor úgy. Ha császármetszéssel, akkor úgy. Ha szülőkádban, miközben egy dúla zsályát éget és a kedvenc Beyoncé slágerét énekli, akkor úgy. 

És nem érdekel kifejezetten, hogy a hatvan pluszos ötödik szomszéd, Kovácsné Gizike, úgy gondolja, hogy a mezőn is meg lehet szülni azt a gyereket, bicskával meg elvágni a köldökzsinórt. Teknőben is lehet mosni, de lássuk be, sokkal egyszerűbb, kényelmesebb és kellemesebb bevágni a ruhákat a szárítós automata mosógépbe, aztán arra se mondja senki, hogy az nem mosás.

Egyetlen ember tisztje beleszólni a szülési tervembe, aki nem én vagyok, az meg az orvosom. De alapvetően ez az én testem, az én méhem, az én élményem, tessék ezt tiszteletben tartani.

3. "Gyereked lesz vagy lányod?"

via GIPHY

És újra itt a jó öreg szexizmus. Sok kérdéstől falra mászom, de ez a "kedvencem" mind közül. Katika nem érdekel, hogy te háromszoros fiús anyukaként felsőbbrendűnek hiszed magad. Az sem érdekel Józsi, hogy te mindig is fiút akartál, nem neked szülök gyereket.

Nem tudhatod, a pár miben reménykedett, mit szeretett volna. Urambocsá' az a képtelenség is megeshet, hogy mi tényleg és őszintén örültünk volna annak is, ha fiú lesz, és annak is, ha lány a baba.

Csak azért, mert régen - és lássuk be, most is - a nők kevesebbet értek, gondolkozz el ezen a mondaton úgy, hogy közben a vasárnapi húslevest főző édesanyádra gondolsz, a húgodra, aki mindig elfelezte veled a túró rudiját, vagy a nagymamádra, aki olyan szépen énekelt neked elalvás előtt. És ne legyél tapló.

4. "Most komolyan ezt a nevet adjátok neki?!"

via GIPHY

Már korábban írtam arról, hogy a névválasztás bizony nem könnyű feladat, és nagyon sokat agyaltunk rajta, mire találtunk nekünk tetsző nevet. Persze nem gondolom azt, hogy okos ötlet felesleges céltáblát rakni egy gyerekre egy olyan viccesnek szánt névvel, mint Füty Imre, Végh Béla vagy Nagy Fajsz, de alapvetően megint csak ott tartunk, hogy ha a szülők ezt akarják adni a gyereküknek, akkor ki vagy te, hogy beleszólj ebbe?

A napokban az egyik kismamás csoportban olvastam egy nagyon csalódott anyukáról, akinek pokollá tette a kórházi napjait egy "kedves" nővér, aki folyamatosan ekézte, amiért a Dorka nevet szánja a lányának. Hát az becézés! Hát cikizni fogják! Hát van neki szíve?! Mikor a Dorka ráadásul egy teljesen normális név, amibe eddig azt hittem, nem is lehet belekötni, azon túl, hogy neked aktuálisan tetszik vagy nem tetszik a hangzása.

Nem kell ötlet sem, köszönjük. Értem én, hogy neked nagyon tetszik a Mihály, a nyolcadik dédnagyapám régi legjobb barátja meg Ödön volt, és az emlékére nevezhetnénk így a gyereket, de nem fogjuk. Majd a férjemmel együtt lemeccseljük, ti meg majd megszokjátok. Ha nagyon nem tetszik, akkor meg adtok neki saját becenevet.

5. "Mi az, hogy azt eszel, amit ő megkíván? Hogyhogy nem eszel disznósültet?! Zöldségen nem nő fel az a gyerek!"

via GIPHY

Gyerekkorom óta nem vagyok nagy húsevő, és már a terhességem kezdetén beszéltem ezzel kapcsolatban az orvosommal, hogy kell-e valamiféle kompenzálás, egyek-e több vörös húst, szedjek-e vitamint, változtassak-e valamin, stb. Ő megnyugtatott, hogy mivel rengeteg zöldséget, gyümölcsöt, tejterméket, szójafélét fogyasztok, és azért időnként csirke és pulyka is kerül a tányérra, a kisbaba megkap minden tápanyagot, ami neki kell.

Úgyhogy könyörögve kérlek, ne forgasd már a szemed, ha a vasárnapi ebédkor rántott hús helyett grillsajtot eszem, és ne állíts be rossz anyának már most, ha nem csúszik a pörkölt a 40 fokban. Ha kijön az a gyerek, a világ összes állatát megfőzöm neki, ha azt akarja, de belülről még ő sem annyira kívánja ezeket, legtöbbször inkább én veszem rá magam, hogy Bocsom, együnk már egy kis húst is.

És nem, nincs bűntudatom amiatt sem, hogy ma csokis croissantot ebédeltem.

6. "Már most megveszel neki minden szart, előre elkényezteted a gyereket. Nem kell neki ennyi cucc, az enyémnek egy nadrágja volt meg két rugdalózója, aztán csak felnőtt valahogy..."

via GIPHY

Az első kisbabánkat várjuk, kérlek, ne turkálj már a pénztárcánkban, hadd élvezzem ezt az időszakot, és vegyem meg az összes cuki, mackós rugdalózót, ami csak a szemem elé kerül. Azért teszem, mert boldoggá tesz, mert elképzelem benne a kisfiamat, és annyi fotót fogok róla csinálni abban a szettben, hogy még a Google tulajdonosainak a drive fiókja is megtelik vele. Nyilván ha nagyobb lesz, és a földhöz veri magát a Tesco közepén a legújabb Megatronért, akkor az teljesen más tészta lesz, de nem hinném, hogy egy vekni kenyérnél is kisebb magzatot, aki jelenleg azt sem tudja, mi az, hogy medvés rugdalózó, el lehet kényeztetni azzal, ha nem öt, hanem tíz ruhácskát veszek neki akciósan.

7. "Remélem meg lesz keresztelve a gyerek, ha már templomi esküvőtök nem volt..."

via GIPHY

Rövid válasz: Nem.

Nyilván azért nem volt templomi esküvőnk sem, mert mi sem és egyikünk családja sem kifejezetten vallásos. Innentől kezdve nem fogok ráerőszakolni egy vallást egy újszülöttre, aki jó, ha a cicimig ellátva érzékeli a világot. Ha nagyobb lesz, és lesz erre igénye, maximálisan támogatni fogom, eljárok vele még templomba is, ha szeretné, de ez legyen az ő döntése, ne a miénk.

A keresztelő hiányába pedig tudtommal még egy gyerek se halt bele, az meg kicsit sem érdekel, mit fog így szólni a harmadunokatestvérem nagynénjének a szomszédja, akinek személyes jóbarátja a zsákfalu plébánosa.

8. "De ugye szoptatni fogsz? Vagy Pesten az sem divat?"

via GIPHY

Hangsúly persze az ugye szón. Amúgy meg igen, mi pestiek egy futurisztikus utópiában élünk, a körzeti orvoson és a Dedalonon túli űrtechnológiával, ahol már a gyerekeket is gépek etetik tápszerrel, aztán meg darált Mekdoneldsz burgerrel. Óvodában pedig vegánságra és gluténérzékenységre tanítják őket és hozzászoktatják a tévéhez és a számítógéphez. Ugye így gondoltátok?

A kérdés egyébként azért is bántó, mert sok anya nagyon is szeretne szoptatni, de nincs elég teje, vagy egyáltalán nem is indult meg a tejtermelés, ami miatt már alapból is elég bűntudatot éreznek, nem kell még rádobni egy lapáttal, hogy biztos azért nem szoptatnak, mert nem akarják, hogy lógjon a mellük.

De megint csak... ha azért nem szoptatnak, ahhoz sincs köze senkinek.

9. "Na akkor a kutya kikerül a lakásból, gondolom. Vagyis hát remélem."

via GIPHY

Ha éppen a nappalinkban ülnénk ennél a beszélgetésnél, ez lenne az a pont, amikor a legszebb művigyorommal közölném, hogy most lehet kifáradni szépen a lakásból, és nem is kell visszajönni ide, köszönjük a látogatást.

Nem, a kutyát egy életre választottam és fogadtam örökbe. A kutya volt az első gyerekem, akitől nagyon sokat tanultam a gondoskodásról, feltétel nélküli szeretetről, az aggódásról, az anyaság alapjairól. 

És ha csak egy pillanat törtrészéig is megfordul a fejedben, hogy kirúgom az otthonából, csak mert új taggal bővül a család, akkor téged foglak páros lábbal kirúgni innen, mert még a feltételezés is sért.

Mellesleg, ha kicsit is jól tájékozott lennél ezzel kapcsolatban, a kutatások szerint a gyerek immunrendszerének nagyon jót tesz a házikedvenc, ugyanis sokkal ellenállóbb lesz a szervezete a betegségekkel kapcsolatban, valamint a későbbi asztma és allergiák esélyeit is drasztikusan csökkenti.

De tudom, ismersz valakit, aki ismer valakit, aki olvasott egy könyvben egy nőről, aki hallott már olyanról, hogy a baba megevett két szál kutyaszőrt és elfertőződött a lépe, aztán meg ötven évvel később bele is halt.

10. "És szeeeeegéééény férjed hogy viseli?"

via GIPHY

Mármint az én reggeli rosszulléteimet? A puffadásaimat? A kínzó derékfájásaimat? Azt, amikor hajnali 3-kor vesén rúg a gyerek? Vagy hogy ízlik neki, amikor joghurtba mártogatom a sajtos kiflit? Értem én, hogy a férfiak pár hónapra elbúcsúzhatnak a darázsderekú, lepedőakrobata cuki kis feleségüktől, akivel hétvégente le lehet nyomni a Kék túrát, de azért lássuk be: ha van élethelyzet, amikor nem a férfiakat kell sajnálni, akkor ez pont ez. Már félreértés ne essék, a nőket sem kell.

Nincs is rosszabb annál, mikor már a hatodik embertől hallom azzal a jellegzetes, lesajnáló hangsúllyal, hogy ugye nagyon pocsék a terhesség? Hát nomen est omen, szerintem kiváló választás volt a jelenségre a 'terhesség' kifejezés, de tudjuk mit vállaltunk, és a cél érdekében még ezt is bevállaljuk. Csak légyszi ne a leendő apuka legyen már a hónap dolgozója, amiért ELVISELI a várandós feleségét.

11. "Nincs gyerekem, de adnék pár jótanácsot, mégis csak jobban értek hozzá, mint ti"

via GIPHY

Ez talán a legfrissebb példám jelenleg, ugyanis egy olyan huszadrangú, tíz éve nem látott srác ismerős kereste meg a férjemet, hogy atyai jótanácsokkal lássa el, akinek se gyereke, se testvére, se kutyája, se macskája, se szakirányú végzettsége vagy bármi tapasztalata a gyerekekkel, de mivel spirituálisan megvilágosodott, és úgy gondolja, hogy neki fénysíkon köze van a mi gyerekünkhöz, ezért mindenképpen megosztaná a születés csodájáról alkotott véleményét szegény konfliktuskerülő Papabearemmel.

Na ez az a kategória, amit nemhogy a hátad közepére nem kívánsz, de az általa laposnak hitt Föld széléről löknéd a semmibe az emberünket, amiért azt hiszi, ő mindenhez is jobban ért.

Mert a tényleges tapasztalatok és jótanácsok életmentőek, és tényleg nagyon jól tudnak jönni, főleg kezdő szülőknél, első gyerekkel, és elképesztően hálásak is vagyunk Rita barátnőmnek (innen is óriási köszönet, csókok, virág meg csoki), akit minden hülyeséggel kapcsolatban felhívhatok, és segít, hogy milyen cumisüveget vagy mellszívót vegyek, hogy milyen vizsgálaton mi történik, vagy mikor mi zajlik majd le a testemben, de a nem kívánt okoskodás, pláne egy olyantól, akinek se hozzánk, se a szülőséghez semmi köze, az a köszi, de passzolnám esete.

11. "Hú, hát elég későn vágtatok bele a babaprojektbe. Nem félsz, hogy komplikációk lesznek a korod miatt?"

via GIPHY

Értem én, hogy anno 18 évesen szültek a lányok, és 25 felett már vénkisasszonynak számított valaki, de a mai világban, ahol ennyi idősen nagyjából még az egyetemi iskolapadot koptatjuk és éppen csak összeköltözni készülünk azt aktuális párunkkal - akitől még nem is biztos, hogy gyereket szeretnénk -, a szülési életkor is kitolódott, nagyjából éppen a 30 éves korra, amennyi én is voltam a fogantatáskor.

A nálam okosabbak valóban azt mondják, hogy az első gyereket célszerű 35-36 éves kor alatt megszülni, már csak a génbetegségekre való tekintettel is, de manapság az sem ritka, ha valaki 42-45 évesen hoz világra egészséges kisbabát. Úgyhogy nem, én nem féltem ettől, mostanra találtam meg életem párját, egészségesek vagyunk, kompatibilisek egymással, nem kell a felesleges feszültséget generálni. Csodás, hogy te hamvas 22 évesen összehoztad az első gyereked az első feleségedtől, de mi máskor értünk meg erre, ami teljesen normális. Amúgy egy nőnek amúgy sem illik beszólni a kora miatt.

12. "Akkor ez most covid baba, igaz?"

via GIPHY

És megint csak, ne legyél tapló.

Összehozni egy kisbabát a statisztikák szerint legalább egy év. Ha előbb sikerül, ügyes vagy, szerencséd volt, jó volt a csillagok állása, pont jókor voltatok jó helyen és ennyi. Ez nem verseny. Viszont kb 100% biztonsággal állíthatom, hogy a 2020-22 közötti babák legnagyobb része nem a pandémia miatt született, hanem mert már tervben volt jó ideje.

Én 16 éves korom óta szedtem a fogamzásgátlót, amit legalább fél évvel a projekt kezdete előtt le kellett tennem, amikor még azt se tudtuk, mi az a koronavírus. Az esküvő után neki is álltunk, hogy összehozzuk a kis szeretetgombócot, aztán úgy voltunk vele, hogy érkezik, amikor érkeznie kell. Az, hogy időközben megjelent egy világjárvány, aminek babacsinálási szempontból túl sok köze nem volt semmihez, az nagyjából annyiban érintette a terhességemet, hogy nehezebb volt az orvoslátogatás, és eleinte a férjem nem jöhetett be velem a vizsgálatokra. De azt feltételezni, hogy csak becsúszott a gyerek, mert össze voltunk zárva, tirpák dolog.

Kikérem magamnak, Bocsom szerelemgyerek.

13. "Azért kellett ilyen gyorsan gyerek, hogy felvegyétek a CSOK-ot igaz?'

via GIPHY

Hát persze. Ide nekem a részlegesen visszatérítendő 25 milliót, amiből csak a családtól távol, Pest megyétől jó messze tudnánk egy házat venni!

A kérdés már csak azért is furcsa, mert minden egyes létező fórumon és ismerősnek kinyilvánítottam abbéli akaratomat, hogy összesen kettő gyerek édesanyja szeretnék lenni, ami ugye támogatási szempontból konkrétan a béka feneke alatt van. Úgyhogy igen, biztos ez motivált arra, hogy gyereket szüljek. Köszönöm a kérdést, te disznóparéj.

+1. "NA LESZ BABA?"

via GIPHY

Pár hónappal ezelőtt mélységesen felháborított egy ismerősöm, akivel tíz éve nem beszéltem, és egyszer csak a semmiből rám írt Facebookon, hogy "Hali, na lesz baba?". Ezzel az indítószöveggel. Semmi előjáték, hogy hogy vagytok, láttam milyen szép volt az esküvő, milyen nagy már a kutya, hol dolgozol most, érted, valami a mély víz előtt, de nem. NA LESZ BABA?!

Az érdekes a sztoriban az volt, hogy már terhes voltam ekkor, de még nagyon az elején jártam, 8-9 hetes lehettem talán, úgyhogy még egyáltalán nem mondtuk senkinek, hogy szülők leszünk, mert az elején tényleg jelentős a vetélés kockázata, úgyhogy még a szüleink sem tudtak a dologról. Erre rám ír ez a nő, hogy NA LESZ-E BABA.

Ilyet alapból sem illik megkérdezni senkitől mert lehet épp a nyolcadik vetélésén vagy a negyedik sikertelen beültetésén van túl, küzd a PCOS-sel, az endometriózissal, az inzulin reziztanciával és habár élete legnagyobb vágya egy gyerek, lehet meg sem adatik neki, hogy anya legyen, úgyhogy nem kell azt sulykolni, hogy nőként ez az egy célja van az életben.

A másik, amiért nem illik az az, hogy mi van, ha nem is akar gyereket. Ha ő a munkájában, a hobbijában, a háziállataiban teljesedik ki, nem is egy anyatigris típus, és egyszerűen nem úgy képzeli az életét, hogy a gyereke pelenkái körül forognak a mindennapjai, hanem mondjuk egy görög szigeten sütteti a hasát boldog, szingli nőként.

De persze ez a lényeg egy kb sosem látott embernek az életedben. Hogy lesz-e baba, akit ő soha nem fog látni, max egy-egy fotón a közösségi oldalakon. Már alig várom a következő etapot, amikor azzal ír rám: "LESZ KISTESÓ?".

via GIPHY

Szóval összegezve ezt a sok mindent. Nem szólunk bele más terhességébe, súlyába, babáinak számába. Nem adunk kéretlen tanácsot. Nem erősítjük a másikban, hogy csak úgy lehet jó, ahogy mi csináltuk annak idején. Kedvesen meghallgatjuk a várandós anyukát, megdicsérjük milyen szép kismama, jó egészséget kívánunk a picurnak, aztán megyünk a dolgunkra.

Ti megkaptátok ezek bármelyikét valaha? Vagy nektek mi volt a legbántóbb beszólás, amit a terhességetek alatt kaptatok?

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer kitörő örömmel tölt majd el, ha a délutáni sziesztám alatt egyszer csak hasba rúg egy férfi. Orvul és sunyin, a semmiből. És hogy mi is történt pontosan azután? Hát, hogy klasszikusokat idézzek: Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik.

Aztán a másodpercnyi sokk után persze eltört a mécses is, és zokogva hívtam fel a férjemet, hogy a kis krapek elkezdte a rendetlenkedést odabent. Szegény jól be is pánikolt első körben, mert azt hitte baj van, miközben a könnyeimtől fulladozva próbáltam kinyögni, hogy milyen csodálatos ez az egész, hogy végre érezhettem odabent a babót.

Mivel a barátnőim között még nem sok anyuka van - annak ellenére, hogy már én is túlléptem a harmadik ikszen - ezért sokan kérdezték, hogy milyen érzés volt, amikor Bocsom először megmozdult. Nagyon nehéz elmagyarázni, mert nem tapasztaltam soha még csak hasonlót sem. Olyasmi, mintha egy nagy buborék lenne a hasadban. De ne szappanbuborékot képzelj el, hanem valami masszívabb anyagból készülő gömböt. A gömb pedig időről-időre szétpukkad a hasadban. Igen, belül! És nem a buborékot, hanem a pukkanást érzed.

Nagyon különös érzés, bevallom, a legtöbb kismama nem is igazán tudja szavakkal kifejezni. Általában pillangószárnyak verdeséséhez, aprócska körmök kaparászásához, halacska ficánkolásához, vagy belső nyomkodáshoz hasonltják. Sokan pedig, hozzám hasonlóan, buborékokhoz hasonltva írják le az élményt.

Abban is igencsak eltérőek a tapasztalatok, hogy ki mikor érzi először a mocorgást. Ugyanis a baba nagyon is ficánkol már a kezdetektől, csak mivel a helye még óriási, ő maga igencsak aprócska, a méhfal vastagsága pedig jelentős, ezért csak a második trimeszterben kezdenek érzékelhetővé válni a belső táncórák.

Azt mondják, hogy az első babánál a leendő anyukák általában a 18-20. hét környékén kezdik csak észrevenni, hogy megmozdult a kicsi, ugyanis akkor válik egyértelművé a dolog. A rutinos anyák pedig már a 15. héten érzékelik, hogy a picur nagyon is jelen van - főként, mert már tudják, hogy mire kell figyeljenek. Én a 20. hétig egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ezt a nagyon finom kis bugyborékolást a gyomrom vagy a gyerkőcöm csinálja-e, belemagyarázni pedig nem akartam, amíg nem éreztem fixen dolgot.

Aztán éppen aznap, amikor a 20. hétbe léptem, és már aggódtam is miatta, hogy miért nem mozdult még meg ez a gyerek, olyan egyértelműen hasba rúgott a Netflix felett, hogy azt nem bírtam volna mással magyarázni, minthogy kaptam egy gyomros medvepuszit Kornél immáron 3 centis talpától.

Egyébként még szokom a nevét, általában nem áll a számra, csak az, hogy 'Bocsom' vagy 'Énbocsom'. A férjem már ki is nevetett, hogy milyen vicces lesz, ha majd a fiunk már 190 centi magas, 45-ös lábú, 100 kilós tinédzser lesz, hazaesik az iskolából, a mutáló hangján odadörmög, hogy "Muter, adsz enni?", én meg majd körbesündörgöm, hogy "Persze, Bocsom, a kedvencedet főztem". 

Ez azért elég jól hangzik.

De mindent a maga idejében.

Nem egyszerű dolog ez a leendő anyaság. Nem elég, hogy meg kell hoznod az eddigi léted legnehezebb és legmeghatározóbb, szó szerint életre szóló döntését arról, hogy szeretnél-e a világra hozni egy (vagy netántán több) gyerkőcöt, de még a velük kapcsolatos dolgokban is neked kell elhatározásra jutni. Persze ideális esetben van egy párod is, aki segít a választásokban - vagy éppen megnehezíti azokat -, de aki szerint ezek szimpla kérdéskörök, annak innen üzenem, hogy toll a fülébe!

Most például a babanevek fölött ültünk hosszú hetekig, mert legyünk őszinték, azért mindenki úgy szeretné elnevezni a gyerekét, hogy az szívesen viselje egy életen át, és ne legyen céltábla sem az iskolában, sem később a karrierjében egy rosszul sikerült névválasztás miatt. Ugyanitt részvétem a Kasza Blankáknak, a Para Zitáknak, Major Annáknak és Szikla Szilárdoknak.

Szóval, hogy szegény gyerekünk ne jusson a sorsukra, ha már a kezdet kezdetén Diánának neveztük el, ami lássuk be, egy elég ritka férfinév a maga műfajában, újra belevetettük magunkat az anyakönyvezhető utónevek tárházába. Te. Édes. Jó. Istenem.

Előre jelezném, hogy ez a lista kizárólag az én és a férjem teljesen magánvéleményét tartalmazza, és senkit az égvilágon nem akarunk megbántani vele, úgyhogy előre is elnézést kérek mindenkitől, aki így nevezte a gyerekét, vagy esetleg őt nevezték így,, annak idején. "Élj vele boldogan, áldásom rád' - idézném a Kispál és a Borz slágeréből - csak az én gyerekemet hadd ne nevezzem így!

A lánynevek között rengeteg szép, előkelő, jó csengésű opciót találtunk, mert a Diána mellett az Eliza, az Izabella, és nagyjából még nyolcvan másik hasonlóan gyönyörű név volt betárazva, de a fiúknál valahogy eléggé megcsappant a választék. Nagyjából úgy, mint az üzletek polcain, ahol van 26 lányos sor, tele hercegnős, fodros, rózsaszín, masnis ruhakölteményekkel, és egy fél sornyi, lepusztított, fiúkra szánt ruhákkal, amin jó esetben van egy mackó, egy dínó vagy egy markolós autó, de többre azért ne nagyon számíts. Körülbelül így volt ez az utónévtárban is.

Alapvetően öt csoportot különböztettünk meg a férjemmel a fiúnevek kusza kupacában:

1. Azok a nevek, amik régen divatosak voltak, de ma már nem szívesen adnád a gyereknek, mert túlságosan idejétmúltak. Mint például: István, Béla, József. Ezt megerősítették a velünk egykorú barátaink is, akik még ilyen nevet kaptak, és mindannyian egy modernebb becenévvel próbáltak rásegíteni a dologra - persze kissé azért sikertelenül. Mert szép nevek ezek, csak lássuk be, kicsit kimentek a divatból. Majd pár évtized múlva megint előkerülnek, ebben biztos vagyok.

2. Az ősmagyar nevek. Értem én, hogy történelemtisztelet, meg szép dolog, de nekem valahogy nekem nem áll a számra sehogy egy Vajk, egy Örs vagy egy Töhötöm. Bár a mentségükre szóljon, hogy ezek legalább nem olyan nevek, amik minden második gyerkőcnél előfordulnak az oviban. A Fajsszal és a Vérbulcsúval kapcsolatban azért bevallom, már forgattam a szemeimet, de biztos lesz olyan apuka, aki a poén kedvéért Nagy Fajsznak nevezi el a gyerekét.

3. A magyarosan írt, külföldi nevek. Nekem fizikai fájdalommal jár fonetikusan leírni, hogy Brájen, Dzsasztin vagy Euszták, plusz találj egy olyan vezetékevet, amivel ez jól hangzik. Legalábbis nekem egy Kovács Dzsasztin valahogy nem az igazi, de kövezzetek meg, pedig amúgy a Justin egy szuper név - csak mondjuk akkor, ha egy Timberlake, egy Trudeau vagy egy Moore áll mögötte.

4. A populáris nevek, amik mindenkinek tetszenek - éppen ezért legalább nyolc ismerősöd van, akit így hívnak. Mint például a Bence, Máté, Ádám. Az első kettő már legalább tíz éve vezeti a népszerűségi listákat. Okkal, mert tényleg szép és jól csengő nevek, de azért én szerettem volna, ha a gyerekem nem jár úgy, mint az általános iskolás osztálytársaim, hogy mikor a tanár hátraszólt válaszért, és csak annyit ejtett ki a száján, hogy "Máté', akkor öt gyerek nézett egymásra feszült csendben, hogy éppen aktuálisan melyikükre gondolhatott a tanerő.

5. Az abszolút nonszensz kategória, amit képtelen vagyok felfogni, hogy lehetett anyakönyvezni, mint például a Vulkán, a Kavics, a Csatár vagy a Bentli. Ezt így nem. Csak nem. Sajnálom, de nem.

És van ugy a maradék. Amikor már leszűkítettétek a listát, akkor jönnek elő a személyes élmények, preferanciák. Mert hát ne hívják már úgy, mint az exedet, és ne nevezzétek el a férjed szadista tesitanáráról sem, és ne adjatok neki olyan nevet sem, ami a család nagy fekete bárányára hajaz. Meg persze se anyuról, se apuról ne kapja a nevét, azt egyikünk sem szerette volna - hát van már egy belőlünk a családban, a kicsi meg egy teljesen új személyiség lesz, kezdje csak tiszta lappal. Tehát a bazinagy tengerben alig maradt pár halacska.

Míg a lányneveknél szinte azonnal kompromisszumra jutottunk, a fiúkkal kapcsolatban nem volt ilyen szerencsénk. Végül három névre szűkült a lista: Kornél, Kristóf és Dániel.

Szóval a bébi most Kornél néven fut már egy hónapja. Nekem általában még mindig kis bocs, de már próbálom szoktatni magam a Kornélhoz (meg úgy a fiúgyerek gondolatához általánosságban). Kornél. Barátoknak Kori vagy Koni. Szerintem nem rossz. Pláne, hogy a vezetéknévvel még alliterál is, így van egy kis szuperhős beütés, mint Bruce Banner, Peter Parker vagy Lex Luthor esetében. Tehát most Kornél. Aztán, ha nem tetszik neki, még mindig lehet Diána.

Ti hogy neveztétek el a babátokat? Vagy hogy neveznétek, ha lenne? És miért azt a nevet adnátok?

Legutóbb elmeséltem, hogy a kis bocsommal genetikai vizsgálaton jártunk, ahol nemcsak az derült ki, hogy a picur rendben fejlődik, és majd' kicsattan az egészségtől, hanem azt is megtudtunk, hogy mi rejtőzik a miniatűr lábacskái között.

Most már elárulhatom, hogy a férjem is, és én is lányra tippeltünk. Minden jel, minden népi észrevétel, minden apró információ ezt sugallta az édes-kívánósságomtól, a baba szívverésének számán át, a pocakom formájáig. Minden arra utalt, hogy a szőrös kutyalányunk mellé egy másik leányzó érkezik a családba. Én, mint ugye a leendő édesanya is határozottan, megmásíthatatlanul és szent meggyőződéssel kislányt éreztem. Őszintén szólva teljesen be voltam zsongva, hogy végre teljesül a vágyam és megszületik az én kis hercegnőm.

Medvepapa először kicsit csalódott volt, mert ő kisfiúra vágyott, de ahogy teltek a hetek, szépen lassan lemondott a trónörökös gondolatáról, és már ő is kezdte beleélni magát abba, hogy csúcsszuper lányos apuka lesz, és majd viszi ide-oda a kisasszonyt, nézi vele a hercegnős Disney-meséket, épít vele tornyos kastélyt legóból, na meg persze megvédi a nagy és csúnya világ minden gondjától, bajától.

Annyira biztosak voltunk a dolgunkban mindketten, hogy apuka ki is jelentette, hogy ő bizony nem is hajlandó fiúneveket nézni, mert úgyis lányunk születik - akkor meg minek átrágni magunkat a fél utónévtáron teljesen feleslegesen? Szűkült tehát a kör, először tíz névre, aztán ötre, háromra, majd kettőre, végül megállapodtunk a Diána névben, ami mindkettőnknek nagyon tetszett: neki Wonder Woman, nekem Lady Di végett.

Szóval teljes nyugodtsággal feküdtem azon a csütörtök délutánon a vizsgálóasztalon, és csak arra vártam, hogy az orvos kimondja, amit mindketten tudtunk. Legalább is tudni véltünk. Vagyis csak abban a hitben éltünk, hogy ezt mi tudhatjuk.

Aztán lejátszódott az alábbi párbeszéd:

- Tudják már a baba nemét?
- Nem még.
- És szeretnék?
- Igen!
- Látja ezt itt a felvételen? (erősen karikázva a lába között egy kis foltocskára)
- ...igen?
- .... (jelentőségteljesen tovább karikáz a felvételen a gyerek lábai közt)
- Fiú?
- Fiú.

Nem volt kérdőjel a hangjában. Nem volt talán. Nem volt "egyelőre úgy néz ki, hogy...". Nem volt "most úgy látom, mintha...". Nem volt "hát, valószínűleg". 12 hetesen fixen megmondták, hogy a kislányomnak bizony kukija lesz.

Hát nem mondom, hogy nem kaptam egy kisebb sokkot. Nem rossz érzés volt, még csak nem is csalódás, inkább az őszinte és mély döbbenet, hogy hogy átrázott minket ez a gyerkőc, aki minden egyes nap annak a jelét adta, hogy ő bizony kislány lesz. "Hát lesz meglepetés otthon" - csak ennyit mondtam végül a doktor úrnak, és próbáltam nem kuncogni.

A vizsgálat végén írtam Papabearnek, hogy mindjárt végzek, már nem kell sokáig várnia a kocsiban - mert a covid miatt sajnos nem jöhetett be velem -, de annyit azért elárulok, hogy MINDEN kiderült a vizsgálaton. "Jó, akkor ha hazaérünk, átnézzük még egyszer azért a csajszis név listát" - ismételten, Hölgyeim és Uraim, ennyire biztosak voltunk a megérzésünkben.

Kibaktattam hozzá a kocsihoz, de már alig bírtam magammal, egyszerűen minden porcikámmal és sejtemmel ki akartam üvölteni, hogy képzeld, FIUNK lesz! Úgyhogy beültem az anyósülésre, és elkezdtem a monológot.

- Szóval egyelőre minden rendben, az orvos szerint tankönyvi a baba minden mérete, teljesen egészséges az ultrahang alapján.
- És?
- És még a vérvizsgálatra várni kell, hogy biztos legyen, de most úgy tűnik, minden szuper.
- ÉS?
- És kiderült a neme is.
- De hogy derült ki?!
- Látszódott az ultrahangon.
- ÉS MI LÁTSZÓDOTT? VAGY MI NEM?
- Látszódott...a kis kukaca.
- ...... tényleg?
- Igen. Kisfiad lesz.

És most ő volt az, akinek leesett az álla. Mondjuk meg is értem; szegénynek már harmadszorra kellett szimpátiát váltania, hiszen az első "fiút-akarok" lendületből hamar átcsaptunk az "imádni-fogom-a-kis-királylányom" fázisba, aztán most megint ott tartunk, hogy "fiam-lesz".

A fél órás utat végigüvöltötte örömében míg átautóztunk a szüleihez, hogy közöljük a jó hírt, ugyanis úgy vélte, ez egy olyan élethelyzet, amikor muszáj megölelnie az édesapját - és hát egy meghitt apa-fiú pillanatot vétek lenne elszalasztani.

Mielőtt kiszálltunk a kocsiból, csak ennyit mondott:

"Tudod, szerelmem, nekem nem számított a neme, én csak annak szurkoltam, hogy egészséges legyen. Meg egy kicsit annak, hogy fiú..."

Életem 30 éve alatt nem vizsgáltak annyit, mint ebben a három hónapban. Többször szúrtak meg, mint egy akupunktúrás kezeltet és többször mérték a súlyomat, mint egy díjnyertes sertésnek a vásárban, de mióta tudom, hogy a kisbabánk lesz, valahogy még ezeket is aránylag jól viselem. Pedig akkora tűfóbiám van, hogy rendszerint már az injekciós fecskendő látványára is összeroskadok, akár egy rongybaba, de mostanság abszolút Wonder Woman üzemmód van, és hősiesen tartom magam még a vérző karom ellenére is.

Persze azért annyira nem vagyok komfortos a konstans orvoslátogatási cunamival, pláne így covid időszakban, de hát a babóca most döntött úgy, hogy ideje megérkezni, úgyhogy nincs mese; felveszem a vegyvédelmi szerelést, és szurkolok, hogy gond nélkül kihúzzuk a 20. hétig, mert utána - minő meglepetés - egy újabb tűs kalandban lehet részem.

De ne szaladjunk ennyire előre, mert amiről most mesélni akartam, az az anyák és leendő anyák egyik legmeghatározóbb pillanata, a mindent eldöntő, meghatározó, genetikai vizsgálat, ahol minden - sőt, hogy így fogalmazzak, minden IS kiderül. Legalábbis nálunk nem csak egy dolog miatt mondhatom, hogy mindent megváltoztatott.

Aki nem tudná, miről is szól ez, mert még - hozzám hasonlóan - újonc az egész terhesség/anyaság témakörben, annak elárulom, miért is akkora dolog ez a genetikai vizsgálat, azaz a kombinált teszt. A várandósság 12. hete környékén egy vérvételből (Látjátok?! Megint!) és egy ultrahangból álló vizsgálat, ahol igyekeznek a legnagyobb hatékonysággal kiszűrni az olyan betegségeket, mint a Down-kór, az Edwards-kór és a Patau-szindróma, ugyanis már ennyi idősen is látszanak a megkülönböztető jelek a tarkó redőiben vagy az orr formájában.

És sajnos szomorú erről beszélni, mert nyilvánvalóan mindenki egészséges kisbabáról álmodozik, de ha ezen a vizsgálaton kiderül, hogy bármi nem a megfelelő ütemben fejlődik, az anyák megválaszthatják, hogy tárt karokkal fogadják majd a genetikai módosultsággal rendelkező magzatukat, annak minden csodálatos és embert próbáló momentumával együtt, vagy dönthetnek úgy is, hogy nem hoznak erre az amúgy is zord és nehezen élhető világra egy olyan gyermeket, aki az átlagosnál jóval több segítségre szorulna, hogy boldoguljon.

Egy kismamának sem kívánom, hogy ezt valaha át kelljen élnie azt, hogy a saját gyermeke sorsáról ilyen mértékben döntést kelljen hoznia, és bár emiatt senki nem törhet pálcát felettük, bármilyen elhatározásra jussanak is végül, én személy szerint nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy nekem nem kellett szembesülnöm ezzel a helyzettel.

Ugyanis szerencsére a mi kisbabánkról kiderült, hogy tökéletesen egészséges, mondhatni, majd kicsattan.

Abban a pár percben megértettem, miért mondják a szülők, hogy "mindegy, csak egészséges legyen". Habár határozott állásponton voltam afelől, hogy milyen nemű csemetét szeretnék, abban a pillanatban csak az volt a lényeg, hogy végre kimondják: "nincs baj". És ez nem az a helyzet, hogy nagy kő esik le az anyák szívéről, hanem egy egész hegyomlás, ezernyi szikladarab, kavicsok százai peregnek végig a testünkön a megkönnyebbüléstől.

A nem miatt különben sem aggódtam, mert egyrészt bíztam az anyai megérzésemben, másrészt tudtam, hogy mivel a férjemmel ellenkező nemű csemete a vágyunk, ezért valamelyikünk jobban örül majd, ha kiderül, hogy XX vagy XY kromoszómapárral rendelkezik a leendő trónörökös. Ennek ellenére mindketten ugyanazt tippeltük a babóca nemét illetően. Sőt, az egész család is erre tippelt. Szóval nem is lehetett más, igaz?

Hát a nagy fenéket nem. A gyerkőc már most átrázott mindenkit.

Én halál nyugalommal feküdtem az asztalon, amikor az orvos megkérdezte, hogy szeretném-e tudni a baba nemét. Óh, hát hogyne - bár már úgyis tudom. Érzem! Ez biológia! Ez sors!

Gondoltam én. Aztán jött a döbbenet.

Amikor kimondta, próbáltam nem hangosan felkacagni, úgyhogy végül annyit nyögtem ki, hogy "Hát... lesz meglepetés otthon...". Aztán a kocsiban hangosan morogni kezdtem a pocakommal, hogy "Te is 'fiam', Brutus", "Te kis áruló, hát így átverni anyádat". Úgyhogy mondanom sem kell, nembéli óhaj szinten én húztam a rövidebbet.

A férjemmel pedig azóta madarat lehet fogatni. Medvepapa teljes odaadással simogatja hasam, szeretget, becézget, szinte elolvad, ha meglát. Még az aranyárú dinnyét se bánja.

És hogy mi lett a picur neme?

Hát azt majd legközelebb elmesélem.