Életem 30 éve alatt nem vizsgáltak annyit, mint ebben a három hónapban. Többször szúrtak meg, mint egy akupunktúrás kezeltet és többször mérték a súlyomat, mint egy díjnyertes sertésnek a vásárban, de mióta tudom, hogy a kisbabánk lesz, valahogy még ezeket is aránylag jól viselem. Pedig akkora tűfóbiám van, hogy rendszerint már az injekciós fecskendő látványára is összeroskadok, akár egy rongybaba, de mostanság abszolút Wonder Woman üzemmód van, és hősiesen tartom magam még a vérző karom ellenére is.

Persze azért annyira nem vagyok komfortos a konstans orvoslátogatási cunamival, pláne így covid időszakban, de hát a babóca most döntött úgy, hogy ideje megérkezni, úgyhogy nincs mese; felveszem a vegyvédelmi szerelést, és szurkolok, hogy gond nélkül kihúzzuk a 20. hétig, mert utána - minő meglepetés - egy újabb tűs kalandban lehet részem.

De ne szaladjunk ennyire előre, mert amiről most mesélni akartam, az az anyák és leendő anyák egyik legmeghatározóbb pillanata, a mindent eldöntő, meghatározó, genetikai vizsgálat, ahol minden - sőt, hogy így fogalmazzak, minden IS kiderül. Legalábbis nálunk nem csak egy dolog miatt mondhatom, hogy mindent megváltoztatott.

Aki nem tudná, miről is szól ez, mert még - hozzám hasonlóan - újonc az egész terhesség/anyaság témakörben, annak elárulom, miért is akkora dolog ez a genetikai vizsgálat, azaz a kombinált teszt. A várandósság 12. hete környékén egy vérvételből (Látjátok?! Megint!) és egy ultrahangból álló vizsgálat, ahol igyekeznek a legnagyobb hatékonysággal kiszűrni az olyan betegségeket, mint a Down-kór, az Edwards-kór és a Patau-szindróma, ugyanis már ennyi idősen is látszanak a megkülönböztető jelek a tarkó redőiben vagy az orr formájában.

És sajnos szomorú erről beszélni, mert nyilvánvalóan mindenki egészséges kisbabáról álmodozik, de ha ezen a vizsgálaton kiderül, hogy bármi nem a megfelelő ütemben fejlődik, az anyák megválaszthatják, hogy tárt karokkal fogadják majd a genetikai módosultsággal rendelkező magzatukat, annak minden csodálatos és embert próbáló momentumával együtt, vagy dönthetnek úgy is, hogy nem hoznak erre az amúgy is zord és nehezen élhető világra egy olyan gyermeket, aki az átlagosnál jóval több segítségre szorulna, hogy boldoguljon.

Egy kismamának sem kívánom, hogy ezt valaha át kelljen élnie azt, hogy a saját gyermeke sorsáról ilyen mértékben döntést kelljen hoznia, és bár emiatt senki nem törhet pálcát felettük, bármilyen elhatározásra jussanak is végül, én személy szerint nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy nekem nem kellett szembesülnöm ezzel a helyzettel.

Ugyanis szerencsére a mi kisbabánkról kiderült, hogy tökéletesen egészséges, mondhatni, majd kicsattan.

Abban a pár percben megértettem, miért mondják a szülők, hogy "mindegy, csak egészséges legyen". Habár határozott állásponton voltam afelől, hogy milyen nemű csemetét szeretnék, abban a pillanatban csak az volt a lényeg, hogy végre kimondják: "nincs baj". És ez nem az a helyzet, hogy nagy kő esik le az anyák szívéről, hanem egy egész hegyomlás, ezernyi szikladarab, kavicsok százai peregnek végig a testünkön a megkönnyebbüléstől.

A nem miatt különben sem aggódtam, mert egyrészt bíztam az anyai megérzésemben, másrészt tudtam, hogy mivel a férjemmel ellenkező nemű csemete a vágyunk, ezért valamelyikünk jobban örül majd, ha kiderül, hogy XX vagy XY kromoszómapárral rendelkezik a leendő trónörökös. Ennek ellenére mindketten ugyanazt tippeltük a babóca nemét illetően. Sőt, az egész család is erre tippelt. Szóval nem is lehetett más, igaz?

Hát a nagy fenéket nem. A gyerkőc már most átrázott mindenkit.

Én halál nyugalommal feküdtem az asztalon, amikor az orvos megkérdezte, hogy szeretném-e tudni a baba nemét. Óh, hát hogyne - bár már úgyis tudom. Érzem! Ez biológia! Ez sors!

Gondoltam én. Aztán jött a döbbenet.

Amikor kimondta, próbáltam nem hangosan felkacagni, úgyhogy végül annyit nyögtem ki, hogy "Hát... lesz meglepetés otthon...". Aztán a kocsiban hangosan morogni kezdtem a pocakommal, hogy "Te is 'fiam', Brutus", "Te kis áruló, hát így átverni anyádat". Úgyhogy mondanom sem kell, nembéli óhaj szinten én húztam a rövidebbet.

A férjemmel pedig azóta madarat lehet fogatni. Medvepapa teljes odaadással simogatja hasam, szeretget, becézget, szinte elolvad, ha meglát. Még az aranyárú dinnyét se bánja.

És hogy mi lett a picur neme?

Hát azt majd legközelebb elmesélem.