Mielőtt még a férjemmel közösen belevágtunk volna életünk legnagyobb projektjébe, először inkább egy négylábún teszteltük, hogy jól működnek-e azok a bizonyos anyai és apai ösztönök; hogy képesek vagyunk-e nem csak életben tartani, hanem ténylegesen jó életet is biztosítani egy kiskutyának, és nem egy babával kezdeni a képletes kísérletezgetést.

Helyesebben Lizi kapcsolt áru volt, ami a kapcsolattal együtt járt, hiszen őt még én fogadtam örökbe, mielőtt megismerkedtünk, egyedülálló labradoranyuként, úgyhogy a házassággal együtt járt egy szőrös kislány is. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy Papabear igencsak felnőtt a feladathoz, a kis aranybundás ételkoldulóm pedig mostanra ugyanúgy szereti őt, mint engem - sőt, enyhe irigységgel vallom be, hogy néha talán már egy kicsit jobban is.

Lizi, azaz a Malac, ahogy mi becézzük, mindig is teljes jogú tagja volt a családnak. Külön főzök rá, fent alszik a kanapén, sőt, ami azt illeti saját kis fotelje van éjszakára. Csinos kis ruhatárral rendelkezik, színes kis kendőcskékből. Szülinapra kutyatortát sütök neki, karácsonyra ehető ajándékokat kap. A családi fotózásokon nemcsak bérelt helye van, hanem folyamatosan el is lopja a show-t - szóval sejthetitek, koránt sincs kutya élete.

Úgyhogy amikor kiderült, hogy babát várunk, szinte már könnyes szemmel nézegettem a cuki videókat, amiken az újszülöttek édesdeden kucorodnak hozzá a család szőrös kedvencéhez, együtt alszanak, együtt játszanak, együtt falatozgatnak. Mivel én is kutyák mellett nőttem fel, reméltem, hogy az én gyerekem is olyan különleges kapcsolatot ápolhat majd a mi kis négylábúnkkal, mint ahogy én annak idején a blökijeinkkel.

Sajnos hamar kikristályosodott, hogy Malac nem túl boldog a kialakult helyzet miatt, már a terhességemet illetően sem. Amíg a legtöbb kutyus izgatottan szaglászik a kismamák pocakja körül és érdeklődve figyeli, ahogy odabent rugdalózik a magzat, nálunk sajnos, ahogy nőtt a hasam, úgy távoldott el tőlem az ölebem. Haragudott rám. Meg volt sértve. Ha néha rám is feküdt, amint megmoccant Kornél a pocakban, nemcsak odébbment, hanem egyenesen a lakás legtávolabbi pontjáig vonult, hogy éreztesse: dühös. 

Gondoltuk, ha majd megérkezik az embertesó, akkor jobb lesz. Hát nem lett.

Amikor három külön töltött nap után hazajöttem a kórházból, elképesztően örült nekem, a nyakamba ugrott, sírt, nyalt, csóvált, teljes extázisba került...amíg meg nem látta az ágyikóban szuszogó gyereket.

Négy napig a közelembe se jött. Ha hívtam, szúrós tekintettel megindult az ellenkező irányba. Vacsorázni kijött, de azt is csak olyan tessék-lássék módjára, pedig aztán ha a hasáról van szó, még a téglafal sem állhatja útját. Logikus is volt, hogy így próbáljuk lekenyerezni: extra falatkákkal. Meg persze extra simivel, bújással, szeretgetéssel, de azok nem olyan nyomnak annyit a latban, mint a kaja.

Miután letelt az önkéntes száműzetése, nagy duzzogva újra visszatért közénk, de továbbra is igen erőteljesen a tudtunkra adta, hogy nem tetszik neki a kialakult helyzet, és jó lenne, ha értesítenénk róla, hogy meddig marad a vinnyogó, szőrtelen tesó.

A helyzet azóta talán kicsit jobb lett, bár korántsem mondanám, hogy öribarik lettek azóta, de szerintem Lizi is rájött, hogy a babó most már itt marad, így kissé nyögvenyelősen és ímmel-ámmal, de azért már tudomást vesz róla. Sőt, pár napja odáig merészkedett, hogy már megnyalta a kis kezét is, ahogy a miénket szokta köszönésképp. (Persze a bacikkal még nagyon vigyázunk, úgyhogy ment is utána a kéztörlés, de én már ezt is pozitív fejlődésnek könyvelem el...).

A tippek, amiket mi kaptunk ezzel kapcsolatban - hátha valakinek segít:

- Amíg Anya a kórházban van, Apa hozza haza a baba egyik ruháját - bónusz pont, ha még egy kicsit pisis is lett a ruhácska -, hogy a kutya szokja az új jövevény szagát.

- Rendezzük be előre a baba szobáját, hogy a kutya szokja az új teret, ismételjük neki, hogy ez a baba helye.

- Már a pocakban "mutassuk be" őket egymásnak. Kornél speciel erre elég vevő volt, Lizi már kevésbé.

- A kórházból hazajőve engedjük meg a kutyusnak, hogy megszaglássza a babát. Persze nyalni még nem szabad hagyni, főként arctájékon, de érezze, hogy ő is hozzánk tartozik.

- Figyeljük meg a kutya viselkedését, hiszen mi ismerjük a legjobban. Ha úgy érezzük, ellenséges a babával, akkor ne erőltessük a közeledést, hagyjuk, hogy a saját tempójában közelítsen a kicsihez, amikor már készen áll rá.

- Adjunk neki nasikat a babával a kezünkben, kihangsúlyozva, hogy a baba/a tesó küldi, hogy pozitív érzéseket köthessen a kicsihez.

 Mi is ezzel próbálkozunk, aztán várjuk a csodát. De ha valakinek lenne egy csúcsszuper ötlete ezzel kapcsolatban, azt szívesen fogadom. De erős a gyanúm, hogy ez a barátság akkor veszi majd kezdetét, ha majd a gyerek elkezd szilárd ételt enni - és szívesen meg is osztja a számára kevésbé finom falatokat a bundás barátjával.