Sosem gondoltam volna, hogy egyszer kitörő örömmel tölt majd el, ha a délutáni sziesztám alatt egyszer csak hasba rúg egy férfi. Orvul és sunyin, a semmiből. És hogy mi is történt pontosan azután? Hát, hogy klasszikusokat idézzek: Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik.

Aztán a másodpercnyi sokk után persze eltört a mécses is, és zokogva hívtam fel a férjemet, hogy a kis krapek elkezdte a rendetlenkedést odabent. Szegény jól be is pánikolt első körben, mert azt hitte baj van, miközben a könnyeimtől fulladozva próbáltam kinyögni, hogy milyen csodálatos ez az egész, hogy végre érezhettem odabent a babót.

Mivel a barátnőim között még nem sok anyuka van - annak ellenére, hogy már én is túlléptem a harmadik ikszen - ezért sokan kérdezték, hogy milyen érzés volt, amikor Bocsom először megmozdult. Nagyon nehéz elmagyarázni, mert nem tapasztaltam soha még csak hasonlót sem. Olyasmi, mintha egy nagy buborék lenne a hasadban. De ne szappanbuborékot képzelj el, hanem valami masszívabb anyagból készülő gömböt. A gömb pedig időről-időre szétpukkad a hasadban. Igen, belül! És nem a buborékot, hanem a pukkanást érzed.

Nagyon különös érzés, bevallom, a legtöbb kismama nem is igazán tudja szavakkal kifejezni. Általában pillangószárnyak verdeséséhez, aprócska körmök kaparászásához, halacska ficánkolásához, vagy belső nyomkodáshoz hasonltják. Sokan pedig, hozzám hasonlóan, buborékokhoz hasonltva írják le az élményt.

Abban is igencsak eltérőek a tapasztalatok, hogy ki mikor érzi először a mocorgást. Ugyanis a baba nagyon is ficánkol már a kezdetektől, csak mivel a helye még óriási, ő maga igencsak aprócska, a méhfal vastagsága pedig jelentős, ezért csak a második trimeszterben kezdenek érzékelhetővé válni a belső táncórák.

Azt mondják, hogy az első babánál a leendő anyukák általában a 18-20. hét környékén kezdik csak észrevenni, hogy megmozdult a kicsi, ugyanis akkor válik egyértelművé a dolog. A rutinos anyák pedig már a 15. héten érzékelik, hogy a picur nagyon is jelen van - főként, mert már tudják, hogy mire kell figyeljenek. Én a 20. hétig egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ezt a nagyon finom kis bugyborékolást a gyomrom vagy a gyerkőcöm csinálja-e, belemagyarázni pedig nem akartam, amíg nem éreztem fixen dolgot.

Aztán éppen aznap, amikor a 20. hétbe léptem, és már aggódtam is miatta, hogy miért nem mozdult még meg ez a gyerek, olyan egyértelműen hasba rúgott a Netflix felett, hogy azt nem bírtam volna mással magyarázni, minthogy kaptam egy gyomros medvepuszit Kornél immáron 3 centis talpától.

Egyébként még szokom a nevét, általában nem áll a számra, csak az, hogy 'Bocsom' vagy 'Énbocsom'. A férjem már ki is nevetett, hogy milyen vicces lesz, ha majd a fiunk már 190 centi magas, 45-ös lábú, 100 kilós tinédzser lesz, hazaesik az iskolából, a mutáló hangján odadörmög, hogy "Muter, adsz enni?", én meg majd körbesündörgöm, hogy "Persze, Bocsom, a kedvencedet főztem". 

Ez azért elég jól hangzik.

De mindent a maga idejében.