Az egész egy nyugodalmas szeptemberi reggelen kezdődött. Előző nap jártam a nőgyógyászomnál, aki megnyugtatott, hogy még legalább két hétig fixen nem fogok anyai örömök elé nézni, mert olyan zárt vagyok, mint egy lakatos ajtaja.

Egy átlagos reggel volt. A férjemmel megnéztük az aktuális sorozatunk évadzáró részét a Netflixen, aztán ő dolgozni ment, én pedig főztem egy jó nagy kancsónyi teát a konyhában. Kirévedtem az ablakon az őszi leveleket csodálva, miközben a kedvenc csészémből kortyolgattam a kedvenc reggeli italom. 

Aztán éreztem, hogy valami folyik a lábamon.

**** Innentől lesz néhány riasztó részlet, úgyhogy aki úgy érzi, ne olvassa tovább, ígérem, nem haragszom meg :) ****

Különösképpen nem is aggódtam az első pillanatban, mert az orvosom éppen pár héttel előtte biztosított arról, hogy ne aggódjak, ha esetleg megnövekedett folyadéktermelés alakulna ki odalent, ez természetes dolog, ugyanis a hüvely felkészül arra, hogy egy jópár kilós baba kicsúszhasson belőle. Úgyhogy első blikkre azt feltételeztem, hogy biztosan csak ez a folyamat kezdődött meg.

Amíg oda nem érintettem a kezemet, amit beborított a vér. Bevallom, ezen a ponton sokkot kaptam.

Azonnal tárcsáztam a férjemet, aki a harmadik trimeszter óta minden alkalommal úgy vette fel nekem a telefont, hogy "Ugye nincs baj, szívem?". "De, baj van. Elkezdtem vérezni. Gyere értem" - nagyjából ennyi volt a válasz, aztán le is tettem, hogy hívjam az orvosom, aki szerencsére pont ügyeletben volt a kórházban. Menjünk be, nézzük meg, de ne aggódjak, nem valószínű, hogy baja van a babának, tegnap néztük. Induljunk el, de ne pánikoljak.

Pánikbeteg vagyok, primer tokofóbiával, nagyjából 13 éves korom óta betegesen félek a szüléstől. Úgyhogy de, pánikoltam.

Szerencsére az állandó aggódásom ezúttal előnyömre vált, ugyanis még három hetem lett volna a szülésig, de már egy hónapja be volt pakolva minden, három, méretes sporttáskába, amik az előszobában vártak arra, hogy beinduljon a hacacáré. Azt a néhány dolgot, amit csak az utolsó pillanatban tudtam bepakolni (pl. terhességi kiskönyv, utolsó orvosi papírok, telefontöltő) gyorsan bedobáltam még a kistáskámba, a maradék pár percet, míg hazaért Papabear, pedig azzal töltöttem, hogy felöltözzek, ugyanis a cipőmet felvenni akkor már elég embert próbáló művelet volt az óriási pocakom miatt.

Elindultunk a kórházba. Hívtam anyukámat, hívtam anyósomat. Nem tudom miről beszéltünk, nem voltam ott. Mintha átváltottam volna robotpilóta üzemmódba, csak a testem volt az autóban, de minden más funkció mintha teljesen kikapcsolt. Talán csak a kórháznál tértem észhez nagyjából, ahol a nagy sietségben majdnem sikerült orra is esni (erre sem emlékszem), de szerintem a férjem ezen a ponton lábon kihordott egy agyvérzést, hogy nehogy már a finishben törjem össze magam.

Parkolást intézni. Emeletre felmenni. Orvost megkeresni. A történések egy listává alakultak a fejemben, amihez folyamatában írtam hozzá, és húztam le róla tételeket. De továbbra sem voltam ott.

A doktor úr megvizsgált. A babával minden oké (nagy sóhaj, mert ez volt a lényeg!). A magzatburok ép. A magzatvíz nem szivárog. Látszólag minden rendben volt. Aztán kiderült, hogy a kisfiam már olyan türelmetlenül várta, hogy találkozzon végre személyesen is a szüleivel, hogy a csaknem hatcentis lábával, egy szolid mozdulattal lerúgta a placentát. 36 hetes és 5 napos terhes voltam, két nap választott el attól, hogy Bocsom már ne koraszülött legyen, és mivel már túl volt a 3 kilós súlyon is az előző napi mérés szerint, így az orvosok úgy döntöttek, hogy ez lesz a nap, amikor világra kell jönnie.

Újabb sokk. Sok mindenre számítottam én aznap reggel, de arra egész biztosan nem, hogy ebédidőre már anya leszek. Tíz perce még otthon voltam, a teácskámmal, a kutyusos bögrémmel, nyugalomban. Hogy kerültem én ide?!

Vért vettek, kb ezredik alkalommal, mióta terhes vagyok. Leteszteltek covid fertőzöttségre. Negatív. Mérték a magzatmozgásokat. Közben kérdezgettek. Nem voltam ott.

Anyja neve? TAJ száma? Utolsó menstruáció? Gyermek neve? Volt, amire nem is válaszoltam, csak mikor már harmadszorra tették fel a kérdést. Teljesen lekapcsolt az agyam, remegtem egész testemben.

Bekötötték az infúziót. Levetkőztettek. Szégyenlős vagyok, de most ez sem zavart. Nem voltam ott.

Felhúzták a műtős ruhát. Betoltak a műtőbe tolószékben. Felültettek az ágyra. Beszúrták a gerincérzéstelenítőt. Nem éreztem, pedig ezzel sokan ijesztegettek. Bevezették a katétert is. Ezt sem éreztem.

A jobb kezem oldalra nyújtva feküdt, a bal pedig egy kesztyűszerű tokban az ágy mellett. Felhúzták a paravánt, hogy ne lássak semmit abból, ami odalent történik. A lábaimat szétnyitották. Éreztem, hogy elkezd lebénulni a testem. Na ezen a ponton eltört a mécses. Nem azért, mert fájt bármi is. Egyszerűen rettegtem, mi fog történni a következő fél órában. Hogy mi lesz a kicsikémmel. Hogy mi lesz velem. Hogy történik-e valami, ami miatt egyikünk már nem távozik ebből a hideg szobából.

Fogták a kezem. Nyugtattak. Melegséggel szóltak hozzám. Biztattak, hogy ügyes vagyok, hogy ne féljek, hogy mindjárt kint van a baba. A mellettünk lévő kórteremben vajúdott egy másik kismama. Üvöltött a fájdalomtól. Én pedig ezerszer is megköszöntem az égieknek odafent, hogy hála a farfekvéses, türelmetlen, nagylábú fiamnak ezen nem kellett túlesnem.

A kedves orvosok a császármetszés minden mozzanatát narrálták nekem, hogy mindig pontosan tudjam, mi történik velem az adott pillanatban. Annak ellenére, hogy alapvetően erre készültem, hiszen a kicsi már a 12. héttől kezdve farfekvéses volt, és sehogysem akart elmozdulni, abban a szent minutumban azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány, így ez is nagy segítség volt. A gyógyszereknek hála nemcsak a testem, hanem a belsőm is elernyedt. Küzdöttem, hogy nyitva tudjam tartani a szememet, de mindenképpen magamnál akartam lenni abban a pillanatban, amikor azt mondják, hogy minden rendben a babával. Mert onnantól kezdve, hogy megláttam a vért a combomon, csak ez számított. Csak ő volt a lényeg.

Nagyjából öt perccel azután, hogy felfektettek az asztalra, a doktor úr szájából elhangzott a mondat, hogy mindjárt kint van a kisbaba. Na persze, hát a "mindjárt" elég relatív fogalom, gondoltam én. Kiderült, hogy ez esetben a mindjárt azonnalt jelentett. Öt perccel azután, hogy a műtőbe kerültem, és tizenöt perccel azután, hogy bekerültem a kórházba, megjelent egy kis test a paraván felett. Magzatmázasan, riadt szemekkel. Ugyanúgy félt, mint én, ugyanúgy nem értette, mi történik.

"Gratulálunk, anyuka, gyönyörű kisfiú" - mondta az egyik nővér, aztán vitte is tovább a kicsikémet, mintha csak egy villanás lett volna a delíriumos kábulat közepén. Mégis, akkora kő esett le a szívemről. Ezt a követ hurcoltam és cipeltem a vállamon egész eddigi életem felében, és végre túl estem azon, amitől a legjobban féltem, ráadásul a babának sincs semmi baja. Megnyugodtam. Kicsit visszatértem fejben, de most a testemet nem éreztem, hogy ott lenne. Mintha csak lélek lennék, ez pedig egy darab hús, amin dolgoznak.

Már minden rendben volt. Majdnem elaludtam. Aztán egyszer csak megjelent egy macis sapkába bújtatott kis fejecske a perifériámban. Újabb döbbenet, mivel azt hittem, a férjem kapja a gyereket, én pedig majd csak órákkal később láthatom. A kis arca ott volt, centikre az enyémtől. Éreztem az illatát, a bőre melegségét. Láttam a tágra nyílt szemeit. Néztük egymást, mintha már találkoztunk volna, de egyikünk se tudná pontosan, honnan ismeri a másikat. De nem is, baj, hiszen ha minden igaz, még rengeteg időnk van megismerkedni.

Megint elvitték.

Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire összevartak. Próbáltam nem elaludni, már csak azért is, mert tudni szerettem volna, mit csinálnak. Életidegennek tűnt a szendergés, miközben három orvos és két nővér szorgoskodik körülöttem. Bár az ébrenlét is furcsa volt, hallgatni, ahogy beszélgetnek egymással. A hétvégi terveikről, a családjukról, a Majka koncertről, amire elviszik a párjukat. Számomra egy kicsit megszűnt létezni a világ, amikor elkezdődött ez az egész, nekik viszont egy teljesen mindennapi esemény volt, hogy világra hoznak egy gyermeket és összeöltenek egy anyukát.

Húsz percen át varrtak össze. Azt hittem már sosem lesz vége. Közben próbáltam feldolgozni, hogy anya lettem.

Mikor véget ért a műtét, emlékszem, hogy rengetegszer mondtam, hogy köszönöm. Megköszöntem az orvosnak, aki műtött. Az orvosnak, aki segédkezett. Az orvosnak, aki narrálta az eseményeket, miközben fogta a kezemet. Annak, aki beszúrta az injekciót a gerincembe. Annak, aki mellém tette a babát. Annak, aki feltakarította a vért utánam. Annak, aki átemelt a kórházi ágyra. Annak aki betolt az ideiglenes kórterembe. Mindenkinek, aki csak a közelemben volt, köszönetet mondtam.

El kell mondjam, hogy minden nővér, minden orvos, minden kórházi dolgozó annyira türelmes, kedves és megértő volt velem. Tényeg az egész procedúra alatt csak empátiát, emberséget és jólelkűséget éreztem mindenki irányából, nagyon figyeltek rám, végig beszéltek hozzám, nagyon odafigyeltek, hogy ne csapjon át a sokk pánikrohamba, úgyhogy nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki aznap a szülészeten dolgozott - valószínűleg fogalmuk sincs, mennyit jelentett nekem akkor és ott a jóindulatuk.

Hát vége volt. Már a műtétnek, a sokknak még mindig nem. Abból talán három nappal később kezdtem el kijönni. Feküdtem az ágyon és már majdnem engedtem az álommanók csábításának, amikor a fátyolos tekintetemmel megláttam a háttérben egy ismerős formát. Végre ott volt az én Papabearem.

Már félig ott voltam testben. És félig ott voltam fejben is. Most meg a nyugtatók miatt volt ködös minden. Emlékszem, hogy megint megkaptam a kisbabámat. Bocsánat: a kisbabánkat. Hogy rátették a testemre. Hogy készült közös kép. Azt bántam, hogy erre nem fogok emlékezni. De azért egy kicsit mégis rémlik a dolog a családi idillről, ami talán egy óra is megvolt, nekem mégis olyan kevésnek tűnt.

Aztán elvitték őt megint. Ezúttal engem is. Az ágyon fekve gurítottak át a végleges helyemre, két másik anyuka mellé. A páromat hazaküldték, de most már nem bántam. Csak pihenni akartam egy kicsit, hogy elüljön a sokk, hogy megnyugodjon a lélek, és visszatérjen a test.

Vagy száz üzenet várt a telefonomon, de még nem bírtam ezzel foglalkozni. Majd Papabear kiértesít mindenkit. Én csak aludni akartam.

Felébredtem, nem tudom, hány órával később. A lábam még mindig nem mozgott. A hasam viszont már égett, kezdtem érezni a sebet. Jött egy nővér, megnyomkodta. Kellemetlen. Fáj. Gyógyszert kaptam. Infúziót kaptam. Ittam, ittam, ittam, mert azt mondták igyak. Erős akartam lenni, hogy minél előbb láthassam a fiam. Hogy minél előbb hazamehessünk és együtt legyünk hármasban.

Letelt a hat óra, felállítottak. Mintha először álltam volna fel az életben. Minden lépés fájt, mintha ketté akart volna szakadni a testem, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy ha erre képes vagyok, akkor bármire képes leszek. Erősnek akartam látszani. Bátorítottuk egymást az anyukákkal. Mindenki hősiesen bírta. Lezuhanyoztattak. Néztem ahogy folyik a testemről az alvadt vér. Sok lehetett a vér. Megszédültem kicsit a gondolatára, de a hideg víz segített. Pisilni is elmentem, muszájból, a nővér utasítására. Kissé kellemetlen volt, de bírható.

Aztán visszatápászkodtam az ágyba, és az esti fájdalomcsillapítótól végre mélyen álomba szenderültem, életem legmozgalmasabb napja után.

Hajnali fél öt. Hozták a babáinkat. Onnantól velünk voltak 0-24-ben. Nagyon figyeltem, hogy biztosan az én gyerekemet kapjam, ami nem volt nehéz, mert teljesen ugyanúgy nézett ki első perctől, mint az apja. Nem győztem gyönyörködni benne. Hosszú órákig néztem a pisze orrát, a vékony kis füleit, csodáltam az erős tappancsát, ami beindította a szülést.

Életem legrosszabb élményére készültem, ami neki köszönhetően nem alakulhatott volna jobban. Gyorsan túlestem az egészen, fájdalom nélkül, szenvedés nélkül, pánik nélkül. Tíz percem volt arra, hogy idegeskedjek miatta, aztán még öt, hogy megszülessen. Minden a lehető legtökéletesebben végződött, ennek ellenére csak egy hónappal később tudtam csak összeszedni a gondolataimat, és végigpörgetni a történteket.

Hálás vagyok, hogy így történt. Mindenkinek. De legfőképp az én szülésbeindító medvelábas kisfiamnak, aki azóta is egészséges, boldog, gyönyörű baba, és akinek minden sejtjét, minden porcikáját, minden rezdülését imádattal lesem.

Köszönöm, Kornél. Szeretlek.