Legutóbb elmeséltem, hogy a kis bocsommal genetikai vizsgálaton jártunk, ahol nemcsak az derült ki, hogy a picur rendben fejlődik, és majd' kicsattan az egészségtől, hanem azt is megtudtunk, hogy mi rejtőzik a miniatűr lábacskái között.

Most már elárulhatom, hogy a férjem is, és én is lányra tippeltünk. Minden jel, minden népi észrevétel, minden apró információ ezt sugallta az édes-kívánósságomtól, a baba szívverésének számán át, a pocakom formájáig. Minden arra utalt, hogy a szőrös kutyalányunk mellé egy másik leányzó érkezik a családba. Én, mint ugye a leendő édesanya is határozottan, megmásíthatatlanul és szent meggyőződéssel kislányt éreztem. Őszintén szólva teljesen be voltam zsongva, hogy végre teljesül a vágyam és megszületik az én kis hercegnőm.

Medvepapa először kicsit csalódott volt, mert ő kisfiúra vágyott, de ahogy teltek a hetek, szépen lassan lemondott a trónörökös gondolatáról, és már ő is kezdte beleélni magát abba, hogy csúcsszuper lányos apuka lesz, és majd viszi ide-oda a kisasszonyt, nézi vele a hercegnős Disney-meséket, épít vele tornyos kastélyt legóból, na meg persze megvédi a nagy és csúnya világ minden gondjától, bajától.

Annyira biztosak voltunk a dolgunkban mindketten, hogy apuka ki is jelentette, hogy ő bizony nem is hajlandó fiúneveket nézni, mert úgyis lányunk születik - akkor meg minek átrágni magunkat a fél utónévtáron teljesen feleslegesen? Szűkült tehát a kör, először tíz névre, aztán ötre, háromra, majd kettőre, végül megállapodtunk a Diána névben, ami mindkettőnknek nagyon tetszett: neki Wonder Woman, nekem Lady Di végett.

Szóval teljes nyugodtsággal feküdtem azon a csütörtök délutánon a vizsgálóasztalon, és csak arra vártam, hogy az orvos kimondja, amit mindketten tudtunk. Legalább is tudni véltünk. Vagyis csak abban a hitben éltünk, hogy ezt mi tudhatjuk.

Aztán lejátszódott az alábbi párbeszéd:

- Tudják már a baba nemét?
- Nem még.
- És szeretnék?
- Igen!
- Látja ezt itt a felvételen? (erősen karikázva a lába között egy kis foltocskára)
- ...igen?
- .... (jelentőségteljesen tovább karikáz a felvételen a gyerek lábai közt)
- Fiú?
- Fiú.

Nem volt kérdőjel a hangjában. Nem volt talán. Nem volt "egyelőre úgy néz ki, hogy...". Nem volt "most úgy látom, mintha...". Nem volt "hát, valószínűleg". 12 hetesen fixen megmondták, hogy a kislányomnak bizony kukija lesz.

Hát nem mondom, hogy nem kaptam egy kisebb sokkot. Nem rossz érzés volt, még csak nem is csalódás, inkább az őszinte és mély döbbenet, hogy hogy átrázott minket ez a gyerkőc, aki minden egyes nap annak a jelét adta, hogy ő bizony kislány lesz. "Hát lesz meglepetés otthon" - csak ennyit mondtam végül a doktor úrnak, és próbáltam nem kuncogni.

A vizsgálat végén írtam Papabearnek, hogy mindjárt végzek, már nem kell sokáig várnia a kocsiban - mert a covid miatt sajnos nem jöhetett be velem -, de annyit azért elárulok, hogy MINDEN kiderült a vizsgálaton. "Jó, akkor ha hazaérünk, átnézzük még egyszer azért a csajszis név listát" - ismételten, Hölgyeim és Uraim, ennyire biztosak voltunk a megérzésünkben.

Kibaktattam hozzá a kocsihoz, de már alig bírtam magammal, egyszerűen minden porcikámmal és sejtemmel ki akartam üvölteni, hogy képzeld, FIUNK lesz! Úgyhogy beültem az anyósülésre, és elkezdtem a monológot.

- Szóval egyelőre minden rendben, az orvos szerint tankönyvi a baba minden mérete, teljesen egészséges az ultrahang alapján.
- És?
- És még a vérvizsgálatra várni kell, hogy biztos legyen, de most úgy tűnik, minden szuper.
- ÉS?
- És kiderült a neme is.
- De hogy derült ki?!
- Látszódott az ultrahangon.
- ÉS MI LÁTSZÓDOTT? VAGY MI NEM?
- Látszódott...a kis kukaca.
- ...... tényleg?
- Igen. Kisfiad lesz.

És most ő volt az, akinek leesett az álla. Mondjuk meg is értem; szegénynek már harmadszorra kellett szimpátiát váltania, hiszen az első "fiút-akarok" lendületből hamar átcsaptunk az "imádni-fogom-a-kis-királylányom" fázisba, aztán most megint ott tartunk, hogy "fiam-lesz".

A fél órás utat végigüvöltötte örömében míg átautóztunk a szüleihez, hogy közöljük a jó hírt, ugyanis úgy vélte, ez egy olyan élethelyzet, amikor muszáj megölelnie az édesapját - és hát egy meghitt apa-fiú pillanatot vétek lenne elszalasztani.

Mielőtt kiszálltunk a kocsiból, csak ennyit mondott:

"Tudod, szerelmem, nekem nem számított a neme, én csak annak szurkoltam, hogy egészséges legyen. Meg egy kicsit annak, hogy fiú..."