Egy hideg februári reggelen történt, hogy fél év próbálkozás után, a mosdóban megjelent az a bizonyos világmegváltó két csíkocska, ami mindent megváltoztat. A legnagyobb problémám pedig az volt, hogy a rettentően beszédes anti-pókerarcommal, hogy titkoljam el a férjem elől.

Mert hát túl snassznak tűnt kiszaladni hozzá a reggeli pisilésből, hogy "Drágám, gyerekünk lesz! Ugye örülsz?" - miközben ő félkómásan kortyolgatja a kávéját, azt sem tudja hol van, és legjobb esetben is csak egy suta félmosolyt kaptam volna, annak ellére, hogy még nálam is jobban várta a gólyahírt.

Összeszedtem tehát magam és a belső Meryl Streepemet felszínre hozva igyekeztem visszanyelni minden mosolyt és könnycseppet, amíg egyrészt nem veszek még egy tesztet, hogy ziherbiztos legyen az örömhír, másrészt, hogy a terv szerint közöljem vele, hogy a szőrös gyerek mellé egy szőrtelen is érkezik a családba.

Azon túl, hogy random időpontokban átmentem ölelgetni és puszilgatni az emberem - ami amúgy munkaidő közben nem szokásom -, szerintem elég jól sikerült a meglepetés, pláne, hogy szerencsére ebéd után ki is kellett ugrania munkaügyben a város másik végére, úgyhogy így teljes inkognitóban folytathattam a grandiózus leleplezésre való felkészülésemet. Azt azért bevallom, hogy aznap valószínűleg életem legkevésbé produktív munkanapját éltem át, és azt sem tudom, hogy miután letettem a lantot, hogy jutottam el a plázáig, mert teljes rózsaszín ködben úszott az agyam azóta, hogy felvillant a második csík a teszten.

De sikerült megvenni a drogériában a második tesztet és beszerezni a projekt egyetlen hiányzó darabját: egy barna, mackóformájú kezeslábast, édes kis mackófülekkel. Ez különösen fontos volt a terv szempontjából, ugyanis évek óta Mamabearnek - azaz Medvemamának - becéz a másik felem, ő pedig természetesen megörökölte általam a Papabear - vagyis Medvepapa - megnevezést, így tehát egyértelmű volt, hogy a közös gyermekünk csak és kizárólag egy bocs lehet, aki majd kitölti a medveszerű kezeslábast.

Az első dolgom persze az volt, hogy megbizonyosodjak róla, hogy valóban van ok az örömre, és nem csak egy random falspozitív teszt miatt öntött el a mámoros jókedv, úgyhogy még szinte be sem léptem az ajtón, de már téptem fel a teszt dobozkáját.

Szokták mondani, hogy idő relatív, de az ember csak ritkán érzi át, hogy bizonyos pillanatokban mennyire másként jár az óra. Nekem az a két perc volt életem leghosszabbja, amíg vártam, hogy újra felbukkan-e a második kék vonal. Persze a címből már kitalálhattátok: felbukkant. Ott virított élesen, kéken, megmásíthatatlanul. Immáron ténynek számított, hogy terhes vagyok.

Úgyhogy a medvejelmez nem került száműzetésbe a szekrény mélyére, hanem kapott egy csinos kis csomagolást, három másik nyom társaságában, én pedig tűkön ülve vártam a leendő apukát, hogy végre együtt örülhessünk a pocaklakónak.

Hazaérve nem igazán értette a masnis dobozkát, sőt, láttam az arcán átsuhanni azt az enyhe pánikot, amikor a férfiak azt hiszik megfeledkeztek egy évfordulóról, szülinapról vagy valami - legtöbbször csak a nők által fontosnak tartott - kapcsolati mérföldkőről, de megnyugtattam, hogy ez csak egy megkésett Valentin-napi ajándék részemről, és ő már megemlékezett a szerelmesek napjáról, úgyhogy nem kell pánikolni, nem veszem vissza a képletes jó férj kitűzőjét.

Szinte lányos zavarral szedegette ki a cipősdoboz tartalmát, hullafáradtan próbálta összerakni fejben, hogy mi történik vele ezen a hétfő estén, és miért pont ma szeretném, ha heccből nyomozónak állna, de mint mindig, most is benne volt a játékban, csak a fáradt szemei tanúskodtak arról, hogy szívesebben lustulna a kanapén egy Marvel-film társaságában.

Az első nyom egy közös fotó volt, amin heccből mindketten medvejelmezben pózolunk a születésnapomon. Akkor még nem tudta, hogy azért kapja, mert hamarosan lesz egy kis bocs is a képen.

A második maga a medvejelmez, ami alapvetően elég beszédes a maga nemében, de annyira kimerült volt, hogy még itt is csak azt gondolta, hogy már előre iszok a medve bőrére (elnézést, muszáj volt elsütni a suta szóviccet!), és csak találtam valahol egy miénkhez passzoló kezeslábast. Szóval még akkor sem tudta, hogy azért, mert hamarosan lesz, aki kitölti a medvebundát.

A harmadikat már esélye sem volt félreérteni, ugyanis az esküvőnkre meglepetésből írt egy nagyon szép, nagyon vicces, nagyon megható kis versikét, amiben azzal élcelődött, hogy remélhetőleg hamarosan egy taggal bővül a család, úgyhogy "bosszúból" egy revans verssel készültem. Egyiket sem osztanám meg itt; egyrészt mert elég bensőséges mindkét alkotás, rengeteget elárul mindkettőnkről, másrészt pedig egyikünk sem pályázik a Radnóti-díjra, úgyhogy inkább megtartanánk magunknak - de annyit elárulok, hogy ahogy nálam is az esküvőn, most nála is volt sírás-rívás.

A negyedik nyom persze már csak a hab volt a tortán, vagyis inkább a cseresznye a hab tetején, maga a pozitív teszt, ami biztosíthatta róla, hogy a babó nagyon is úton vagy, nem csak hipotézis szinten beszélgetünk a leendő trónörökösról.

Sírtunk, nevettünk, ültünk egymással szemben, farkasszemet nézve percekig, talán órákig is.

'Kisbabánk lesz' - mondta fáradt mosollyal az arcán.

'Kisbabánk lesz' - mondtam könnyes szemmel.

És azt hiszem, nem is volt szükség ennél beszédesebb szerelmi vallomásra.