10 dolog, amit nem mondanak el a szülés előtt - De talán jobb is
A hollywoodi filmekben és a tűzkeresztségen már átesett anyukák történeteiben a szülés sokszor egy nagyon idealizált dologként szerepel. Ha nem is élték meg jól a folyamatot, akkor is le van zárva annyival, hogy "de hát ez csak pár óra az életedből, úgyis elfelejted". Mert nem akarják elvenni a kedved. Mert nem akarnak beszélni róla. Mert a szülés egy csoda, nem lehet rá azt mondani, hogy egy olyan esemény, ami ugyan tényleg lezajlik egy nap alatt, de sajnos megesik, hogy valakit egy életre traumatizál.
Én szerencsére nem tartozom ebbe a kategóriába, már csak azért sem, mert egész életemben rettegtem a szüléstől. Talán nevetségesen hangzik, de már akkoriban is görcsbe rándult a gyomrom a gondolatától, amikor még menstruálni sem kezdtem, úgyhogy a vizualizációimhoz képest könnyen megúsztam ezt a részt. Igaz, ez főként a kisfiam türelmetlenségének és erős bal lábának köszönhető, ugyanis sürgősségi császármetszéssel kellett végül világra segíteni, szóval nálam kimaradt a napokon át tartó vajúdás, a gátmetszés, a burokrepesztés, a tágítás, és minden egyéb, amik miatt teljes pánikba kerültem a terhesség alatt.
Viszont így is volt olyan dolog bőséggel, amikről fogalmam sem volt. A könyvek leginkább a szülés anatómiai részével foglalkoznak, utána pedig már a baba ellátását taglalják, a legtöbben pedig tényleg szépíteni akarnak, úgyhogy akadt szép számmal olyan infó, amit elfelejtettek megemlíteni. Lehet, hogy jobb is volt így? Talán. Talán nem. Ezt mindenki döntse el maga.
Én pedig azért megosztanám, mik voltak azok, amiket laikus, első gyerekét váró szülőként nem tudtam.
1. Hogy mennyire borzalmas az első mosdóba menetel.
Azt több embertől is hallottam, hogy ha császároznak, akkor nyolc órával a műtét után - tetszik vagy sem - felállítanak. És az elég cudar. De van annál rosszabb is, méghozzá az első nagyvécézés.
Pláne, ha szégyenlős vagy a mosdóhasználat terén. Ugyanis tetszik vagy sem, hárman vagytok egy szobában, és mindenki tudja, mit csinálsz. Az más kérdés, hogy ők pont ugyanannyira küzdenek ezzel, mint te, ugyanis újabb vicces infó: addig haza sem engednek, amíg nem produkálsz.
Szóval nem elég, hogy feszengsz, hogy ott van még két idegen a fal másik oldalán, de úgy érzed közben, hogy szétszakad a gyomrod, felnyílik a sebed és ég az egész hasad a fájdalomtól.
Szóval ha azt hinnéd, hogy miután megszülted a babát és megszülted a placentát, végre nyugtod lehet... Hát sajnálom, de vár rád még egy igencsak kellemetlen szülés.
2. Műtét közben lekötöznek, hogy ne kapálóddz.
Persze, logikus, a gerincérzéstelenítés után semmit nem érzel, nehogy egy önkénytelen testrángás, vagy isten ments, roham közben olyan helyen is megvágjanak, ahol nagyon nem kellene. De azért elég furcsa érzés, hogy a kezeidet és a lábaidat is lefogja valami.
Ezt azért nem úgy kell elképzelni, hogy egy bőrszíjjal jó szorosan az ágyhoz kötöznek, csak becsúsztatják az összes végtagodat egy-egy zsebecskébe, de akkor is...mintha négyzetre emelnék az eleve kiszolgáltatott helyzetet. Megsúgom, itt nálam kicsit el is tört a mécses, annyira kétségbe estem, mi fog történni velem ezután.
3. Megváltozik a tested. Még jobban, mint képzeled. Nem. Sokkal sokkal jobban.
Azt még a leglaikusabbak is sejthetik, hogy a hasad nem valószínű, hogy újra a régi lesz, és a melleid is elég nagy változáson esnek át a szoptatás miatt, de ez csak a képzeletbeli torta két icipici szeletkéje.
Változik a bőröd milyensége, a hajad dússága, a combod és a karod formája, a mellbimbód fazonja, az arcod kerekdedsége. Lesznek striáid, anyajegyeid, pattanásaid, ahol eddig sohasem voltak. És szerencsére terhesség után sok minden visszaalakul az eredeti - vagy ahhoz közeli - állapotába, de elég durván nyomot hagy a testeden, hogy kihordtál és megszültél egy gyereket.
4. A szoptatás fáj. Nagyon.
Tudom, ebben a sztoriban minden elég kellemetlen, de hogy még a szoptatás is? De mint kiderült a kisfiam úgynevezett barrakuda-típusú baba, aki elképesztő erővel szív, amíg csak szusszal bírja. Mondanom sem kell, az addig nem kifejezetten rideg tartásban nevelt bimbóim szinte fénysebességgel sebesedtek ki.
Sőt, Bocsom egy alkalommal annyira ráfeszült a szívóprojektre, hogy konkrétan vér jött belőle. Úgyhogy közöltem is a védőnővel, hogy ez a gyerek nem barrakuda, hanem piranha. És hát nem mondom, hogy egy nap pihentetés után kifejezetten nagy bizalommal engedtem vissza cicire a gyereket.
Szerintem ott is meg is tört bennem valami lelkileg, mert onnantól kezdve egyre kevesebb és kevesebb tejem termelődött, végül pedig inkább félfalatnyi előétel volt egy Michelin-csillagos étterem tányérján, mintsem bármi, ami megközelítőleg is főétkezésnek lenne mondható.
5. A szoptatás nem indul be azonnal. Sőt, lehet be sem indul.
Valamiért azt gondoltam, hogy a terhesség végére már kilövésre készen állnak a tejmirigyek, és amint megérkezik a kisbaba, azonnal teljes gázzal működik az etetőrendszer. Hát hogyne.
A cicik szülés után a legtöbb nő esetében teljesen üresek. A kórházban próbálod masszírozgatni, többször rátenni a babát, hogy hátha elindul a folyamat, de van olyan is, hogy egyáltalán nem jön össze a tejtermelés, még természetes szülés esetén sem.
Császárnál külön oxitocint kapnak az anyukák a műtét után, hogy beinduljon a buli, de van, hogy ez sem segít.
Nálam szerencsére három nap után már tudott mit szopizni a baba, de sajnos nem volt sokáig tejem, és mikor volt, akkor is tápszerrel kellett pótolni, annyira kevés volt, pedig mindent megpróbáltunk a szoptatási tanácsadómmal.
6. Nem mindenki viseli jól az új szerepkörét.
Nekem is kellett pár hét, hogy megszokjam, hogy anyuka lettem. Hiába a kilenc hónap terhesség, egyszerűen más az, amikor már fizikálisan is ott a pici, nem csak egy "elképzelt" dolog, ami majd egyszer ott lesz veletek.
Persze hamar átáll az agyad, és beléd van kódolva, hogy neked innentől a baba testi, lelki és szellemi épsége a legfontosabb, de akkor is idő lesz, mire leesik, hogy nagybetűs anya lettél, egy komoly, felnőtt ember, aki innentől nem csak magáért felelős.
Az apáknak talán még nehezebb. Ők csak közvetetten érzik a gyerkőc jelenlétét, amíg a pocakban vannak, nincs olyan kapcsolatuk velük, mint a kismamáknak, úgyhogy náluk kissé derült égből villámcsapás, mikor először a kezükbe foghatják az újdonsült gyermeküket.
Sok ismerősöm számolt be arról, hogy náluk apuci fél évig nem is nagyon tudta, hogy mit kezdjen a kicsivel. Szerették őket, és ellátták őket, ha arról volt szó, de sok idő kellett nekik, mire felfogták, hogy mennyire megváltozott az életük a baba érkezésével. Szerencsére elmondható, hogy előbb vagy utóbb, de mindenki felnőtt a feladathoz.
Aztán ott vannak a nagyszülők. Kényes kérdés, szerintem erről egy külön posztban is beszámolok majd, mindenesetre nem mindenki kezeli olyan jól a nagymamaságot es nagypapaságot, mint amiben a pár reménykedik. És néha az új titulusok teljesen romba is dönthetik a kapcsolatot is akár, mert sajnos vannak, akik nem tudnak vagy nem akarnak ezzel az új helyzettel mit kezdeni.
7. A párkapcsolati dinamika is megváltozik.
És ha már új szerepkörökről van szó, a korábbi párkapcsolati státuszt is komolyan megváltoztathatja, hogy férj és feleségből apa és anya lettetek.
A legtöbb kapcsolat azt még kiheveri, ha barátból és barátnőből férj és feleség lesztek, de ha megjön a baba, az bizony mindenre rányomja a bélyegét.
Személy szerint nem panaszkodom, az első két hét kaotikusságát leszámítva nagyon gyorsan és hatékonyan tudtunk adaptálódni az új rendszerhez, de azt is el kell mondanom, hogy teszünk is érte.
Még mindig tartunk randi estéket, ami kettőnkről szól, rengeteget beszélgetünk, és figyelünk a másikra, hogy a hálószobán belül se legyen panasz, akkor is ha ez nem mindig egyszerű.
Azt sem tartom jónak, amit sok nőtől hallok, hogy amint megvannak a gyerkőcök, ők lesznek az életük szerelmei, az életük értelmei, a szó szerinti mindeneik, a férjek pedig már csak homályos emlékképek a múltból, akiknek ugyan hálásak, hogy megajándékozták őket a gyerekekkel, de azon túl, hogy köszönetet mondanak nekik, hogy most eltartják a családot, nem különösebben árasztják el őket pozitív érzésekkel.
Én szeretem a férjemet. Soha nem fogom úgy szeretni, mint a gyerekemet. De a fiamat sem fogom soha úgy szeretni, mint a férjemet. Másfajta mindkét szerelem, és fontos, hogy máshogy is kezeljük, és máshogy is ünnepeljük őket.
8. A regeneráció nem napok alatt zajlik le.
Naivan azt hihetnénk, hogy szülés után már futunk, szaladunk jobbra-balra, és tökéletesen flottul el tudjuk látni a kisbabánkat.
Azt persze sejtettem, hogy a császáros heggel nem igazán lesz ilyen, mert azért ennyi réteg átvágása után, egy lovat is kiütő gerincérzéstelenítővel nem valószínű, hogy azonnal talpra pattanunk, de azt gondoltam, hogy aki természetesen szül, annak már másnap kutya baja sem lesz, minden szépen visszahúzódik odalent, és úgy sétál, mintha mi sem történt volna.
Aztán meghallottam, hogy a gátmetszés, ami az első szülések 80%-ánál megtörténik - legalábbis abban a kórházban, ahol én szültem - ugyanolyan durva heget tud hagyni, mint némelyik császár, akkor azért nagyon elcsodálkoztam. Ráadásul az is hat hétig gyógyul, az egyetlen előnye, hogy ott felszívódó varratokkal dolgoznak.
Úgyhogy bárhogyan is hozta világra a gyermekét az anyuka, megérdemel egy tapsot, a regeneráció idejére pedig sok-sok törődést, és még több segítő kezet.
9. A depresszió nem csak a szülés után kezdődhet.
Sok kismama már a terhesség alatt összeomolhat mentálisan, még akkor is, ha élete legnagyobb vágya volt a benne fejlődő gyermek. A hormonok, a változások, a stressz, a szüléstől való félelem mind közre játszhatnak a folyamatban, ami adott esetben gyógyszeres kezelést is igényelhet.
Ebben semmi szégyellnivaló nincsen, vannak, akik tündérporos mámorként élik meg a terhességet, és vannak olyanok is, akiknek ez az állapot - ahogy a neve is mondja - valóban terhes. A kezelés viszont tényleg fontos, merjünk az orvosunkkal erről beszélni, mert a babának sem tesz jót, ha folyamatos stresszben vagyunk, pánikrohamokkal küzdünk vagy esetleg az idegesség egyéb testi tüneteket is produkál, mint a kiütések, a hasmenés vagy a láz.
10. Az apukákat is utolérheti a szülés utáni depresszió.
Kevésbé ismert tény, de az újdonsült apukák 10%-a küzd a szülés utáni depresszióval. A férfiak sokkal nehezebben beszélnek erről, mint a nők, ők még jobban szégyellik a "gyengeségüket", holott ez koránt sem nevezhető annak.
Náluk általában egy kicsit másként mutatkoznak meg a betegség tünetei, ugyanis míg a nők a leggyakrabban sírnak, szomorúak, begubóznak, addig a férfiak általában idegesek, feszültek, mintha folyamatosan viharban lennének.
A kommunikáció itt is kulcsfontosságú, üljünk le a párunkkal minél többet, beszéljünk az érzéseikről, félelmeikről, idegességük okáról. Néha egy segítő partner többet ér, mint egy pszichológus, de ha az állapot néhány hét után állandósulni látszik, akkor inkább forduljunk szakemberhez.
10+1 Hogy milyen gyorsan a szívedhez nő az új jövevény.
Nem mondom, hogy szerelem volt első látásra, amikor a kisfiam megszületett, mert az minden szempontból túlzás lenne.
Számomra ez egy folyamat volt, megismertük és megszerettük egymást. De örülök, hogy így történt, mert ezáltal nem azt érzem, hogy csak azért szeretem őt, mert szeretnem kell, hanem azért vagyok érte oda, mert éppen olyan, amilyen; olyan bolondos, olyan mosolygós, olyan cicahangon hisztizős, olyan kedvesen simogatós, amilyen senki más.
És ez a folyamat nagyon gyorsan lezajlik, és nagyon erősen vág földhöz. Valakiért, akit egy hónapja még nem is ismertél, és aki egy évvel ezelőtt fizikálisan még nem is létezett, tűzbe tennéd a kezed és elfutnál a világ végére is.
Nem szerettem terhes lenni. De imádok anyuka lenni.
Vagyis helyesbítek. Imádok az ő anyukája lenni.
